„Utánam jöttél a pusztában…”
Jeremiás könyvében az Örökkévaló így szól Jeruzsálemhez:
„Emlékszem ifjúságod szeretetére, menyasszonyi ragaszkodásodra, amikor utánam jöttél a pusztában, a be nem vetett földön.”
Nem Jeruzsálem ment a pusztában, hanem Izrael népe. Jeruzsálem akkor még nem állt előttük városként. Még csak puszta volt, sátor, út, be nem vetett föld. Jeremiás mégis Jeruzsálemhez beszél. Jeruzsálem itt nem egyszerűen városnév. A prófétai nyelvben Jeruzsálem gyakran Izrael egészét hordozza: a népet, a szövetséget, az emlékezetet, azt a helyet, amelyben Izrael története egyszer majd földet ér. Ezért lehet Jeruzsálem már akkor is megszólított, amikor a nép még a pusztában jár.
A rabbinikus hagyomány beszél felső és alsó Jeruzsálemről: Jerusálájim sel málá és Jerusálájim sel mátá. Felső Jeruzsálem azonban nem másik város, hanem Jeruzsálem mennyei képe, isteni eszméje. Az alsó Jeruzsálem pedig a földi város: kövekkel, kapukkal, sebekkel, emberekkel. A Talmudban az Örökkévaló azt mondja: nem lépek be a felső Jeruzsálembe, amíg be nem lépek az alsó Jeruzsálembe.
Az egyik vár a másikra.
Jeruzsálem ezért már a pusztában jelen van. Nem, mint felépült város, hanem mint az a hely, amely felé Izrael megy. A pusztai nemzedék még nem birtokol semmit. Nincs országa, nincs városa, nincs bevetett földje. Sátorban lakik. Úton van. Mégis van valami, ami viszi. Jeremiás ezt nevezi szeretetnek: „utánam jöttél a pusztában”.
Ez a szeretet nem érzelem. Menni kell egy be nem vetett földön, és mégis menni. Nem azért, mert a hely már látható, hanem mert az Örökkévaló hív.
1967. június 7-én, a zsidó naptár szerint 5727. ijár 28-án, a hatnapos háború harmadik napján izraeli katonák elérték a Nyugati Falat, a Kotelt. Ez a Szentély-hegy nyugati támfala; az a hely, amelyhez a zsidó emlékezetben nemzedékeken át ima, gyász és visszavágyódás kapcsolódott.Háború volt. Katonák voltak. Félelem volt. Por, kő, parancs, rádióhang. És ott, a Falnál, mégis történt valami, amit a puszta felől lehet megérteni. Emberek álltak egy helyen, amelyhez nemzedékeken át csak szavakban, imában és gyászban lehetett közeledni.
Nem mindenki ugyanabból a világból érkezett. Nem mindenki ugyanazzal a hittel. De odamentek.
Ezért fontos a Jeremiás-mondat.
„Utánam jöttél a pusztában.” Nem akkor, amikor már biztos voltál benne. A szeretet a menetelésben látszik meg. Abban, hogy Izrael elindul egy város felé, amely még nincs a kezében, de már benne él az imáiban.
Jeruzsálem napja ezért nem egyszerűen a visszatérés ünnepe. Vissza lehet térni földhöz, falhoz, térképhez. Jeruzsálemhez csak akkor lehet visszatérni, ha valami megmaradt abból az úton levő népből is, amelyről Jeremiás beszél.
A felső Jeruzsálem várja az alsót. Az alsó Jeruzsálem pedig arra emlékeztet, hogy Izrael imája nem maradhat csak szó. Egyszer földet kell érnie.
Jeruzsálem napja ezért nehéz ünnep. Nem engedi, hogy csak emlékezzünk. Azt kérdezi, hogyan állunk ott. Úgy, mint aki megszerezte. Vagy úgy, mint aki még mindig úton van az Örökkévaló után.
