„…a lámpás előrésze felé világítson a hét mécses.” (IV. M. 8:2)
A jeruzsálemi Szentély szolgálatának legfontosabb részeit a felavatott kohénok, a „papok” végezték, többek között az arany, hétágú Menóra kezelését. Rabbi Bachja ben Áser szerint a Menóra fénye nem Isten számára volt szükséges, hanem Izrael méltóságát és a Szentélyből kiáradó világosságot fejezte ki. Ezáltal a „földi” Menóra fénye nem pusztán fizikai fény volt, hanem szellemi jelentőséggel bírt; kisugárzása spirituális értelemben is betöltötte a világot.
„Ez a hét: az Örökkévaló szemei, amelyek bejárják az egész földet” — állítja Zekárjá próféta (4:10).
A Menórát i. sz. 70-ben, a Szentély lerombolását követően diadalmenetben végighordozták Róma utcáin; az eseményt Titus diadalívén is megörökítették. Felvetődik a kérdés: ha a Menórának ilyen szent, közvetítő szerepe volt, Isten hogyan engedhette meg megbecstelenítését?
A Tóra figyelmeztet: „Ne tegyetek hozzá… és ne vegyetek el belőle” (V. M. 4:2). A rabbinikus gondolkodásban a szent rend megbontása nem marad következmény nélkül. A Szentírás ezt gyakran antropomorf módon, „Isten karjaként” vagy „Isten haragjaként” nevezi meg.
Nero császár idején Vespasianus kapta a zsidó felkelés leverésének feladatát. Fia, Titus, vele tartott a hadjáratban. Nero halála után, 69-ben Vespasianust császárrá kiáltották ki; Titus pedig folytatta a háborút, amely 70-ben Jeruzsálem elfoglalásához és a Szentély pusztulásához vezetett. Domitianus, Vespasianus másik fia, később szintén császár lett.
70-ben, Titus parancsnoksága alatt, a római légiók, köztük a X Fretensis, elfoglalták Jeruzsálemet. A Szentélyt felégették, és az áldozati szolgálat megszűnt.
Titus császárrá avatása után, 79-ben kitört a Vezúv, és elpusztította Pompeii és Herculaneum városát. Az esemény rossz ómennek számított. A hagyomány szerint Titus jósnőhöz fordult, aki figyelmeztette, „a nagy tűz” miatt élete halálos veszélyben forog.
A Talmud regényes, misztikus elemekkel átszőtt történetben számol be az eseményről. Titus, „a gonosz”, belépett a Szentek Szentjébe, kétélű kardot forgatott kezében, és kettéhasította a függönyt. Tóra-tekercset terített maga alá, és paráznaságot követett el rajta. Ekkor a függönyből vér fakadt. Titus kiabálni és átkozódni kezdett: „Én a Királlyal — vagyis a zsidók Istenével — saját palotájában szállok szembe, hogy ott győzzem le!”
Mit tett Titus? Kivitte a Szentély szent edényeit, és hajóra rakatta őket. Ekkor hatalmas vihar támadt a tengeren. Titus gúnyosan mondta:
„Úgy tűnik, hogy a zsidó nép Istene csak a vízen erős! Az özönvíz nemzedékét víz által büntette. Fáraó és katonái is víz által pusztultak el. Lám, ott voltam házában, és a zsidók Istene saját területén nem volt képes erőt venni rajtam. Most engem is víz által akar elpusztítani?”
Isten erre haragra gerjedt, mondván: a legkisebb teremtmény által foglak büntetni. Üzent a tengernek, és az elcsendesedett. Titus végül megérkezett Rómába. A rómaiak éltették: „Éljen a zsidók legyőzője! Titus legyőzte a zsidók Istenét!”
Ekkor Isten egy szúnyogot küldött. A szúnyog Titus orrán keresztül bejutott az agyába. Miután meghalt, az orvosok felnyitották koponyáját, és agyát olyannak találták, mint egy galambfiókát. Ebből tudták meg, hogy a zsidók Istene volt az, akitől a gonosz Titus meglakolt. (Gittin 56b)
A római történész, Dio Cassius másképpen számol be a császár haláláról. Eszerint Titus hirtelen megbetegedett, láz gyötörte, és halála előtt rejtélyes mondatot mondott: életében csak egyetlen hibát követett el. Titus i. sz. 81. szeptember 13-án halt meg.
Ki tudja! Talán a jeruzsálemi Szentély cédrusgerendáinak utolsó parazsai Titusszal együtt hamvadtak el benne. A rómaiak és a zsidó hagyomány is Titus halálában Isten karját, Isten haragját látta, akinek Róma imperátora fölött is hatalma van.
Erre vonatkozik:
„Ők térdre esnek és elhullanak, mi pedig fölállunk és fennmaradunk.
Örökkévaló, segíts! A Király hallgasson meg bennünket azon a napon, amelyen hozzá kiáltunk!”
(Zsolt. 20:9–10)
