„Most tehát jer, kérlek, átkozd meg nekem ezt a népet…” (IV. Mózes 22,6)

Bálák, Móáb királya, attól tartva, hogy karddal nem tudja legyőzni a népet, felkéri Bileámot, a távoli Petórban élő jövendőmondót, hogy átkozza meg Izrael népét. Biztos volt Bileám képességében, amit így erősített meg:

„Akit te megáldasz, az áldott, és akit megátkozol, az átkozott lesz.” (IV. Mózes 22,6)

Felvetődik a kérdés: ha Bálák ennyire biztos volt Bileám képességében, miért nem kért tőle győzelmet biztosító áldást saját népére Izrael megátkozása helyett? Miért választotta szívesebben az átkot az áldás helyett? Az átok varázslói praktika, de az áldáshoz több kell. Az áldás építő princípium. Rombolni könnyebb, mint építeni.

 

De ki is volt Bileám? A Talmud Bileám nevét játékosan a beli ám, vagyis „nép nélkül való” kifejezéssel hozza kapcsolatba. Nem a név eredetét keresi, hanem Bileám alakját jellemzi vele. Tudását nem egy közösség szolgálatába állította, hanem annak adta, aki igényt tartott rá.

A hetiszakasz szövege szerint:

„És elmentek Móáb vénei és Midján vénei, a jóslás eszközeivel a kezükben, és elérkeztek Bileámhoz…” (uo. 22,7)

Bileám jövendőmondó volt, ugyanakkor kétségtelenül kivételes személyiség. Annak ellenére, hogy nem Izrael népéhez tartozott, az Örökkévaló beszélt vele:

„…adok nektek feleletet, amit az Örökkévaló szólni fog hozzám…” (uo. 22,8) – mondta Bileám magabiztosan a küldötteknek.

A Bámidbár Rábbá 20,1-ben és a Midrás Tanchuma Bálák hetiszakaszához fűzött magyarázatában olvasható, hogy az Örökkévaló Mózest Izrael számára, Bileámot pedig a világ népei számára állította. A Talmud, Bává Bátrá traktátusának 15b lapja Bileámot a világ népeihez küldött hét próféta között említi. A Szifré Devárim 357 bizonyos prófétai képességeiben Mózes mellé állítja Bileámot:

„Nem támadt többé olyan próféta Izraelben, mint Mózes.”

Izraelben nem támadt, de a világ népei között támadt. Ki volt az? Bileám, Beór fia.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Bileám Mózes fölött állt volna. A Szifré bizonyos képességeiket hasonlítja össze. Mózes nem tudta előre, mikor szólítja meg az Örökkévaló, Bileám viszont felismerte a megszólítás idejét. A különbség mégsem csupán abban volt, mit tudtak, hanem abban is, mire használták tudásukat.

Az Or háCháim magyarázata szerint Bileám olvasni tudott a csillagok állásából. Ha előre látta, hogy valakire felemelkedés vár, megáldotta. Amikor pedig az illető sorsa valóban jobbra fordult, elhitette az emberekkel, hogy a siker az ő áldásának következménye volt.

Rási, a nagy középkori szentírási és talmudi magyarázó szerint az Örökkévaló azért ruházta fel Bileámot prófétai képességgel, hogy a világ népei ne mondhassák: ha nekik is lettek volna prófétáik, mint Izraelnek, akkor ők is a helyes útra tértek volna.

Chájim ben Mose ibn Attár rabbi, akit műve után Or háChájimként említenek, Bileám áldását „a szamár áldásához” hasonlítja. Nem az áldás idézte elő a jót: Bileám csupán előre meglátta azt, ami nélküle is bekövetkezett volna.

Bileám minden fáradozása és kísérlete ellenére képtelen volt megátkozni a népet. Átok helyett áldás jött ki a szájából:

„Milyen szépek a te sátraid, Jákob, a te hajlékaid, Izrael!” (uo. 24,5)

A mondat áldásként hangzott el, noha Bileám eredetileg átoknak szánta. Később számos imakönyvben helyet kapott a zsinagógába való belépéskor mondott versek között. Sok közösségben ezzel a mondattal emlékeznek arra, hogy az Örökkévaló Bileám átkát áldássá változtatta.

Rabbi Slomo Luria, a Máhársál, a 16. század nagy talmudi és háláchikus tekintélye azonban nem mondta el a „Milyen szépek a sátraid” kezdetű verset. Azt írja, hogy amikor belépett a zsinagógába, az 5. zsoltár 8. versével kezdett:

„Én pedig kegyelmed bőségében bemegyek házadba.”

Bileám mondatát azért hagyta ki, mert az eredeti szándék átok volt. Ebből az következik, hogy nemcsak az számít, ki mit mond, hanem az is, milyen szándékkal mondja. A beszéd felelősségére emlékeztet a Példabeszédek könyve is:

„Az ajkak bűnében gonosz tőr van, de az igaz kikerül a szorongásból.”  (Példabeszédek 12,13)