Ros háSáná és Jom Kippur között, az év legfenségesebb, sorsfordító napjaiban járunk. Ezt az időszakot a hagyomány a bűnbánat tíz napjának (Ászeret J’mé T’suvá)
nevezi, ezt a különleges szombatot pedig Sábbát Suvának, a visszatérés szombatjának, amely közvetlenül Jom Kippur szent napjának előszobája.

Ezen a napon a zsinagógákban a Tóra egyik legkülönlegesebb részét, a Há’ázinu hetiszakaszt olvassuk, amely szinte végig egyetlen monumentális, kozmikus prófétai ének. Mózes
próféta ezen a napon tölti be a 120. életévét; tudja, hogy a fizikai jelenléte hamarosan véget ér, és a népnek nélküle kell átlépnie a Jordánt. Az ének elején így
fogalmaz, meghatározva szavainak súlyát és célját:

 

„Csepegjen, mint az eső, tanításom, folyjon, mint a harmat, mondásom, mint a viharos szél a fűre és mint a permet a növényre.” (5Móz. 32:2).

 

Miért hasonlítja a legnagyobb próféta a Tórát, a szavait és az intéseit az esőhöz és a harmathoz egyszerre? Miért nem választ egyetlen, határozott képet? A klasszikus kommentátorok, köztük Rási, rámutatnak a két természeti jelenség közötti alapvető különbségre. Az eső bizonyos helyzetekben kellemetlenséget okozhat, míg a harmatnak mindenki örül. Az eső és a harmat ugyanakkor egyaránt az életet táplálja. A versben szereplő viharos szél képe pedig arra utal, hogy a Tóra szavai növekedést és gyarapodást hoznak azoknak, akik tanulják őket. Ez a kettősség a belső világunk, a megtérés (t’suvá) kétféle útját mintázza. Vannak az életünkben nagy, „zivatar-szerű” pillanatok. Egy hirtelen jött válság, egy megrázó veszteség, egy komoly betegség, vagy éppen a Jom Kippur közeledtének magasztos hangulata, amely viharos erővel ébreszti fel a lelkiismeretünket és radikális, azonnali változásra kényszerít minket. Ilyenkor a szívünk megrendül, és hirtelen elhatározással törünk ki a régi kerékvágásból. Ugyanakkor a valódi, tartós szellemi és emberi növekedéshez nem elegendőek a viharok. Szükség van a „harmat-szerű” munkára is: a mindennapok csendes, apró, szinte láthatatlan jó cselekedeteire, a rendszeres tanulásra, a napi imákra és az állandó, halk önreflexióra. A harmat az, ami táplálja a lelket a szürke hétköznapokon, amikor nem történnek csodák, és nincsenek nagy drámák.

A t’suvá nem egyetlen egyszeri, teátrális gesztus, hanem egy életen át tartó, apró lépésekből álló belső finomhangolás. Mózes egy gyönyörű, megrendítő metaforával mutatja be, hogyan viszonyul az Ö-való népéhez a történelem viharaiban és az egyéni küzdelmeink közepette:

„Mint a sas, mely felkölti fészkét, fiókái felett lebeg, kiterjeszti szárnyait, felveszi és viszi a tollain.” (5Móz. 32:11).

Rási megjegyzi, a sas irgalommal és könyörülettel bánik a fiókáival: nem hirtelen érkezik a fészekhez, hanem szárnycsapkodásával felébreszti őket, hogy legyen erejük fogadni őt. Amikor pedig magával viszi, nem a karmaival hordozza őket, hanem a szárnyain. Rási szerint a többi madár a karmaival viszi a fiókáit, mert fél a sastól, amely magasabban repül fölöttük. A sas azonban a nyíltól fél, ezért a szárnyain hordozza a fiókáit, mintha azt mondaná: „Inkább belém fúródjon a nyíl, de a gyermekemnek ne legyen semmi baja.”

Ez a kép a Sábbát Suvá egyiklegszívmelengetőbb üzenete. I-ten nem egy távoli, rideg bíró, aki a felhők felett trónolva a hibáinkat és bűneinket lesi, hogy lesújthasson. Ő a sas, amely hordoz minket, amely a saját testével védelmez, amikor gyengék, sebezhetőek és tapasztalatlanok vagyunk. Amikor bűnt követünk el, amikor morálisan eltévedünk, gyakran úrrá lesz rajtunk a spirituális pánik: úgy érezzük, hogy kiestünk a fészekből, egyedül maradtunk a sötétben, és tehetetlenül zuhanunk a mélybe. De a Há’ázinu éneke arra emlékeztet, hogy az isteni szárnyak mindig ott vannak alattunk, készen arra, hogy elkapjanak. A t’suvá – a hazatérés – éppen ezért nem egy elérhetetlen, emberfeletti, megterhelő teljesítmény, hanem a zuhanás megállítása: elengedni a görcsös büszkeséget, beismerni a gyarlóságunkat, és hagyni, hogy a Teremtő hordozó szeretete felemeljen minket. Jom Kippur félelmetes és szent napjának kapujában állva próbáljuk megérteni mindkét tanítást. Szükségünk van a zivatar erejére, hogy kimondjuk a nehéz, őszinte igazságokat önmagunkról, de szükségünk van a harmat csendjére is, hogy kibéküljünk a világgal, embertársainkkal és legfőképpen saját magunkkal. Ne féljünk a spirituális számvetéstől, hiszen az a „Kőszikla”, aki igazságosan ítélkezik felettünk, egyben az az atyai, oltalmazó szeretet is, amely szárnyain hordoz és hazavár minket.

 

Kívánom mindannyiunknak, hogy ez a Sábbát Suvá hozzon belső békét, mély megtisztulást, őszinte megbocsátást és szellemi felemelkedést.