A forradalom hetvenedik évfordulójára

Az Új Élet négyoldalas – évente egyszer hatoldalas – havilapként jelent meg akkoriban a MIOI (Magyarországi Izraeliták Országos Irodája) kiadásában, Roóz Rezső szerkesztésében. 1956-ban az októberi szám volt az utolsó; a következő 1957 áprilisában látott napvilágot, akkor már hat oldal terjedelemben. Történelmi idők sodrában című, példamutató bölcsességgel megszövegezett vezércikkében ezt olvashatjuk:

„Nem hallgatunk semmiről és nem mellőzzük hittestvéreink tájékoztatását. A szorosan vett politikai események elemzése természetesen nem tartozhat ránk, mert ez semmiképp sem egy felekezeti lap feladata.”

A cikk további részében szó esik arról a létszámbeli veszteségről, amelyet főleg a kisebb vidéki közösségek sínylettek meg, de hatása a fővárosban is észlelhető volt. Legális és illegális úton hagyták el az országot vallási elöljárók és hitközségi tagok, sokan az antiszemitizmus újjáéledésétől való félelmükben, amely nagyrészt az akkor még közeli háborús emlékeknek tudható be. Azt, hogy pontosan hány magyar zsidó lépte át a határt és mi volt az úticéljuk, nehéz lenne meghatározni, hiszen a vallási hovatartozást 1945 után nem tüntették fel állami dokumentumokban. Jobbára becslésekkel lehet találkozni, mellettük azonban vannak pontos forrásmegjelöléssel készített dolgozatok is. Ilyen Peter I. Hidas kanadai történész Kanadai és magyar zsidó menekültek, 1956-1957 című munkája[1]. Ebből többek között megtudhatjuk, hogy Izraelben 1956 és 1960 között mindössze 2150 magyar zsidó telepedett le[2]. Akik pedig nem a Szentföldet választották úticélul, azokat többek között a HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society, azaz Zsidó Kivándorlókat Segélyező Társaság) segítette tovább az ausztriai menekülttáborból. Hidas részletesen ír a különféle segélyszervezetek munkájáról és a számadatok eltérésének okairól. Vancouverben például az odaérkezett zsidók egy része az antiszemitizmustól való félelmében kereszténynek vallotta magát, később azonban, mikor meggyőződött róla, hogy származása miatt nem érheti bántódás, felfedte valódi kilétét.

Szakolczai Attila történész egyik tanulmányában[3] marginális jelenségnek nevezi az antiszemitizmust az 1956-os forradalomban. Ezzel együtt október 26. és 31. közötti 12 esetet sorol fel, amelyek a verbális atrocitástól kezdve a tettlegességen át a gyilkosságig terjedtek, egy kivételtől eltekintve vidéki városokban. Bár az „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” jelszót nem a forradalmárok skandálták, hanem a csőcselék, emléke mégis – érthetően – sokáig nyomasztotta a sebeitől szenvedő magyar zsidóságot.

Mindig is volt antiszemitizmus, miért pont a forradalom alatt ne lett volna? – nyilatkozta a Szabad Európának Eörsi László történész[4]. – De nagyon kevéssé került ez elő, véleményem szerint nagyon felnagyítják[5].

Nem lenne teljes ez a cikk, ha elfeledkeznénk a forradalom zsidó hőseiről és mártírjairól. Azokról, akik kivették részüket az irányításból és a fegyveres harcból egyaránt, élükön Angyal Istvánnal és Nickelsburg Lászlóval.  Nevüket, emléküket ma már kegyelettel őrzi a történelem.

 

Jegyzetek:

[1] https://epa.oszk.hu/02200/02288/00027/pdf/Evkonyv56_07_1999_312-322.pdf

[2] „Lásd National Archives of Canada (NAC), külügyi iratok, RC 25,1803—1984,86—87, 336, Volume 160, Fiié 5475-EAS-40: Az Egyesült Államok Menekültügyi Főfelügyelete Statisztikai Osztályának jelentése.”

[3] http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=149:-antiszemita-bncselekmenyek-az-1956-os-forradalomban-&catid=15:tanulmanyok

[4] https://www.szabadeuropa.hu/a/kik-harcoltak-56-ban-a-barikad-ket-oldalan-eorsi-laszlo-tortenesz/33167735.html

[5] Az idézett történészi állásfoglalások nem tükrözik a cikkíró véleményét.