A filmművészet
A 20. század elején az első izraeli filmek némafilmek voltak, melyeknek elsősorban dokumentarista jellege volt. Az első filmesek közé tartozott Baruch Agadati és Jacob ben Dov. Az 50-es évektől az izraeli filmipar jelentős fejlődésen ment keresztül, megalakulnak az első filmstúdiók. Ezek a filmek többnyire heroikus és patrióta hangvételűek. A 60-as és 70-es évek kedvelt filmtípusai voltak az ún. Bourekas-filmek, melyek vígjátékok, melodrámák formájában a mizrachi, szefárd és askenáz közösségek közötti feszültségen alapultak, konfliktushelyzeteket dolgoztak fel, hol a dráma, hol a paródia eszközével. Az egyik ilyen leghíresebb és legnépszerűbb szatíra lett Ephraim Kishon rendezésében az 1964-es „Sallah Shabati”, melyben Sallah egy Izraelbe frissen települt mizrachi zsidó, aki próbál jobb életkörülményt teremteni a családjának, de sehogy sem megy neki, mert lustasága miatt nincs nagy kedve semmi munkához. Sallah szerepében Chaim Topol játszott.
A 70-es években egyre több társadalmi problémát körüljáró alkotás lát napvilágot, modernizálódnak az esztétikai értékek is. A 80-as évekre lett jellemző a politikai témájú filmek térhódítása. Ezzel egy időben egyre mélyebben gyökerező témák feldolgozását is elővették, ekkor születnek a holokauszt-túlélők és gyermekeikkel kapcsolatos traumák bemutatása, mint például az „Aviya nyara” Gila Almagor főszereplésében. Aviya egy 10 éves kislány, akinek édesanyja, Henya időnként mentálisan összeomlik. E kínok mögött a holokauszt alatt átélt borzalmak, családjának elvesztése és férjének a függetlenségi háborúban bekövetkezett halála áll. Aviya élénk fantáziával megáldott lány, aki nem akarja elhinni, hogy apja halott, s úgy gondolja, ha megtalálná, anyja problémái megszűnnének. A film anya-gyermek törékeny, odaadó, de szívszorító kapcsolatát mutatja be.
A 80-as évek markáns filmművészetében jelen volt még az új bevándorlók nehézségeinek bemutatása, vagy az izraeli-arab konfliktussal, az akkori izraeli jelennel foglalkozó alkotások ismertetése, de éppúgy megmutatkoztak benne az egyetemes értelemben vett elidegenedett és hedonista társadalom bajainak feltárásai is. A 90-es évektől az izraeli filmek a nemzetközi filmfesztiválokon jelentős sikereket érnek el. A 2000-es évek elején 10 díjat is elnyert a „Szerelmem, Aviva” című film, melyben Aviva szakácsnőként dolgozik, és nagy álmot dédelget: író szeretne lenni. Húga bemutatja őt az irodalomprofesszor Odednek, aki egyből felfigyel tehetségére és pártfogásába veszi, hogy egy-egy kiadóhoz eljussanak írásai. Az asszony boldog, ám továbbra is helyt kell állnia munkahelyén, nevelni serdülő gyermekeit, gondoskodnia kell érzékeny húgáról, labilis anyjáról, munkanélküli férjéről.
A jeruzsálemi Cinematheq épületében található egy több ezer filmet tartalmazó archívum, kutatói könyvtár, mozitermek és kiállítótér, ahol rendszeresek a filmfesztiválok, vetítések. A Jeruzsálemi Héber Egyetemen pedig a Spielberg Filmarchívum rendelkezik a legnagyobb zsidó témájú, zsidó és izraeli életről szóló filmgyűjteménnyel. Elsődleges tevékenysége a zsidó filmek összegyűjtése, megőrzése, katalogizálása és világszerte hozzáférhetővé tétele a kutatók, producerek számára.
A színházi élet
A kifejezetten héber színházi hagyomány 1917-re nyúlik vissza, amikor Konsztantyin Sztanyiszlavszkij orosz rendező irányításával megalapították a Habima (A színpad) héber színházat Moszkvában. A vezető színész Hanna Rovina (1892-1980) volt, akit később a „héber színház úrnőjének” neveztek. 1931-ben a társaság állandó székhelyét Tel-Avivba tette át. A színház épületét az 1933-ban kivándorolt magyar származású Kaufmann Oszkár tervezte, az alapkőletételére 1935-ben került sor Tel-Aviv szívében. Mivel az építkezés több akadályba ütközött, végül 1945-ben adták át a modern épületet, mely tökéletesen belesimul a környező fehér Bauhaus jellegű épületek hangulatvilágába. A Habima 1958 óta Izrael nemzeti színháza. A Kaufmann-féle épületet az évek alatt többször átalakították, az eredeti nyitott oszlopos homlokzatot mára már teljesen beüvegezték.
A Habima magán hordozta az orosz diaszpóra hatását, de az 1940-es évektől fordulatot vesz a színjátszás és megnyílik az út az angolszász trend felé. A modern héber dráma bemutatása kerül előtérbe. Az eddigi emelkedett stílust mellőzik, és színpadra viszik a szlenget. A színház alapvetően kettős funkcióval bír: identitás közvetítő és identitás megőrző jellege van. Izraelben ebben az időszakban meghatározó elemként a közvetítő szerep lesz jelen az új olék (bevándorlók) felé, hogy bátran és örömmel vállalják és éljék meg az izraeliséget. Egy idő után a színházi irány szétválik szórakoztató és politikai előadások bemutatására.
Az izraeli színház ma számos különböző alkotóelemből áll: kortárs és klasszikus, őshonos és átvett, kísérleti és hagyományos. Változatos háttérrel rendelkező színműírók, színészek, rendezők és producerek használják fel az idegen és a helyi elemeket egyaránt, fokozatosan létrehozva ezzel egy új és egyedi izraeli színházi hagyományt. A vezető színműírók közül, mint például a néhai Hanoch Levine, Yehoshua Sobol, Hillel Mittelpunkt vagy a néhai Efraim Kishon sokan nemzetközi elismerést élveznek.
