Nevezik utazási pszichózisnak, bibliai szerepjátéknak, de a szakirodalom Jeruzsálem-szindrómaként tartja számon. A jelenség – a legtöbb pszichiáter nem nevezi betegségnek – viszonylag ritka: évente mindössze mintegy félszáz esetet regisztrálnak.
Valószínűleg egy Margery Kempe nevű angol hölgy (1373-1436) jegyezte fel először, milyen rendkívüli módon hatott rá a szentföldi zarándoklat, milyen furcsa, teátrális viselkedést és küldetéstudatot váltott ki belőle, mikor először látta meg a szent helyeket. Ez az alaphangulat szükséges hozzá, hogy a Jeruzsálem-szindrómára hajlamos turisták hirtelen ellenállhatatlan kényszert érezve belebújjanak valamelyik bibliai hős bőrébe, elérve ezzel a szindróma három fokozatának legmagasabb szintjére.
Ron Peled, a ramlei önkormányzat turisztikai osztályvezetője, idegenvezető és lelkes Jeruzsálem-rajongó viszont úgy véli, legelőször magán Dávid királyon mutatkoztak a szindróma jelei.
Bizonyítékként ószövetségi idézetre hivatkozik:
„…Mikhál, Saul lánya letekintett az ablakon és látta Dávid királyt, amint ugrándozik és táncol az Örökkévaló színe előtt; ekkor lenézte őt szívében.”
(Sámuel II. 6. 16.)
Mindez a még jelentős múlt nélküli Jeruzsálemben történt, amikor Dávid
„…fölvitte az Isten ládáját Óbéd-Edóm házából Dávid városába”
(u.o.12.).
A legtöbb esetben átmeneti zavarról és gátlástalan, ám erőszakmentes viselkedésről van szó. Aki járt Jeruzsálemben, láthatott furcsa, régi stílusú ruhákba vagy leplekbe öltözött embereket, akik éppen szónoklatot intéztek a járókelőkhöz vagy teli torokból énekeltek. Volt szerencsém megismerni az óváros falai tövében Dávid királyt egy jól megtermett, barátságtalan angol személyében, aki szép, iskolázott hangját kieresztve énekelt, miközben méretes lantját pengette; többször találkoztam a Siratófalnál a zsidó Mordechájjal (ő nevezte így magát) Eszter könyvéből. Mindketten hosszú fehér ruhát viseltek; utóbbival kellemesen el lehetett társalogni bármiről, sőt, humorérzéke is volt – egészen addig, amíg kétségbe nem vonták kilétét. Láttam-hallgattam prédikátort és prédikátornőt a sétálóutcán; hangosak és olykor szerepüknek megfelelően haragosak voltak, nem álltak szóba senkivel, csak harsogták a magukét zavartalanul.
Ezek a könnyebb esetek. A súlyosabb tüneteket produkálókat rövidebb-hosszabb gyógykezelésre pszichiátriai intézetbe szállítják, aztán rövid gyógyszeres beavatkozást követően igyekeznek mihamarabb visszaküldeni őket származási országukba – merthogy a jelenség leginkább külföldi turistáknál figyelhető meg –, hogy az otthoni környezetben mihamarabb helyreálljon körülöttük a világ. Az eddigi legsúlyosabb szélsőséges eset csaknem tragédiát idézett elő: egy újprotestáns ausztrál turista 1969-ben megpróbálta lángba borítani az Al Aksza mecsetet.
Kiderült róla, hogy azt képzeli, ő „Sarjadék”, ezzel magyarázta kudarcba fulladt kísérletét:
„…Íme egy férfiú, Sarjadék a neve és sarjadás lesz a helyéből: az majd fölépíti az Örökkévaló templomát…”
(Zakariás 6. 12.).
Márpedig a harmadik Szentély – érvelt – csak akkor épülhet fel, ha előbb megtisztítják a helyét.
Hírességekkel is megesik, hogy átmenetileg zavaros lelkiállapotba kerülnek a történelmi emlékhelyek hangulatának hatására. Gogol, a 19. században élt híres orosz író a feltevések szerint azért utazott Jeruzsálembe, hogy kilábaljon az alkotói válságból, ott azonban megriadt a Szent Sír templom körül zsibongó tömegtől és kiábrándultan visszatért hazájába.
Sokáig úgy vélik, hogy a Jeruzsálem-szindróma tünetei egyedülállóak a világon, de ez csak részben igaz. Létezik ugyanis Párizs-szindróma, amit a nyolcvanas években fedeztek fel. Egyes turisták, akik útnak indulás előtt elképzelik maguknak addigi ismereteik alapján a francia fővárost, a helyszínre érve mélységes csalódást tapasztalnak, amitől depresszióba esnek. Aztán létezik Stendal- vagy Firenze-szindróma, ami azt jelenti, hogy a felhalmozott műalkotások lenyűgöző látványa fizikai reakciót: szédülést, felgyorsult pulzust vagy akár ájulást válthat ki a szemlélőből. A fentiekben felsorolt tünetek jelentkezhetnek a Jeruzsálem-szindróma esetében is, de az említett két példával ellentétben utóbbira főként az aktív reakció jellemző. Olyannyira aktív, hogy évekkel ezelőtt egy turista megpróbálta a Siratófal köveit elmozdítani a helyükről, Sámsonnak képzelve magát. Erőfeszítéseit a rendőrök szakították félbe.
Az alacsony esetszám ellenére több pszichiáter foglalkozik a szindróma elemzésével. Abban egyetértenek, hogy maradandó károsodást nem vált ki. Megrajzolták az átlagbetegek képét: lelki problémákkal küzdő, első ízben Jeruzsálembe látogató, magányosan élő és utazó, vallási ismeretekkel bíró, többnyire nyugati országból érkező turisták, keresztények és zsidók egyaránt. Mohamedánokról Jeruzsálemben érdekes módon nem készült feljegyzés, pedig a Mekkába zarándokoló hívők körében észleltek már hasonló eseteket.
