Történt egyszer, réges-régen, a kivonulás után, a sivatagban, egy szép nyári napon, hogy néhányan zúgolódni kezdtek Mózes és Áron ellen. Talán a nagy meleg, talán a sűrűn horkantó tevék hangja, vagy talán a süvítő szelek moraja volt az oka annak, hogy Koráh, Mózes rokona egyszer csak úgy gondolta, számonkéri Mózest és Áront.

Így szólt a sátrukban a feleségéhez:

– Mondd meg nekem, miért van az, hogy Mózes vezeti a népet, Áron pedig a főpap, mi, a Lévi törzs többi tagjai meg elégedjünk meg a szolgálattal? Miért pont ők és miért nem én? Talán butább vagyok náluk? Talán kevesebbet érek?

A felesége éppen harmadszor porolta ki a szőnyeget a sátor előtt, mert ahányszor visszatette, valaki mindig átgyalogolt rajta homokos saruval, ettől elég feszült volt, nem is beszélve arról, hogy sosem akart sivatagban lakni, egy sátorban, jobban kedvelte a kertes házakat. Egyszerre húzta fel mindkét szemöldökét, pont a homloka közepéig, úgy válaszolt a férjének:

– Koráh, felnőtt ember vagy. Ha úgy érzed, hogy jobb vezető lennél Mózesnél, eridj és mondd meg neki. Gondolhatod, hogy én sem vagyok elragadtatva ettől a homoktanyától, a tejjel, mézzel folyó Kánaán helyett, amit Mózes ígért. Én annyit kérek, hogy amikor visszajössz, vedd le a homokos sarudat a bejáratnál és vegyél fel egy tiszta papucsot. Nem győzök takarítani utánatok.

Így hát Koráh elindult, hogy beszéljen néhány barátjával. Elsőként Dátánt és Ábirámot látogatta meg, akik testvérek voltak, erősek és határozottak, s akiknek Mózessel korábban már meggyűlt a bajuk. Rögtön Koráh mellé álltak.

– Igazad van, nem tűrjük tovább, menjünk és mondjuk meg neki a magunkét!

Koráh folytatta útját, meggyőzte Ruben fiait, Jichor fiát és Pelesz fiát is, hogy csatlakozzanak hozzá. Kieszelték a tervüket, jól átgondolták, mit is fognak mondani, mivel fogják Mózest és Áront sarokba állítani. Sokan a Lévi törzs tagjai voltak, övék volt a templomi szolgálat, ami nagyon fontos feladat, de a főpap Áron volt, az ő leszármazottai a kohaniták.

Kóráh hazaért, levette a saruját, ahogy a felesége kérte, mert tudta, hogy a vezetés ellen lehet lázadni, de a ház asszonyát feldühíteni semmiképp nem szerette volna.

Elérkezett a másnap. Koráh és társai a gyülekezés sátra előtt találkoztak Mózessel és Áronnal, ahol is így kezdték a mondandójukat:

– Sok ez tőletek! Egy törzsből, egy családból származunk, te meg én, mégis tied a hatalom! Te mondod meg nekünk, mit csináljunk, merre menjünk, különbnek hiszed magad! Azt hiszed, hogy te és a testvéred jobbak vagytok mindannyiunknál! Mi is pont annyira fontosak vagyunk az Örökkévalónak, mint te, vagy Áron!

Mózes szólni sem bírt, annyira bántották Koráh szavai. Így hát leborult a földre és imádkozni kezdett. Kisvártatva így szólt a lázadókhoz, akik addigra már kétszázötvenen lettek:

– Lázadtok ellenem, pedig én mindent értetek teszek, és lázadtok Áron ellen, aki mindig csak a javatokat akarja? Nem elég a feladat, amit kaptatok, a tisztség is kell a szentség mellé? Az Örökkévaló dönti majd el ezt, nem én. Hozzatok ide holnap egy-egy fémedényt füstölő áldozattal! Az Örökkévaló kiválasztja, ki a szent.

Koráh és társai elfogadták a kihívást, biztosak voltak benne, hogy tervük sikerül és átvehetik a vezetést Mózestől ás Árontól.

Elérkezett a másnap. Kétszázötvenen hozták a fémedényüket, benne a forró parázzsal, a parázson a füstölő áldozattal, hogy az Örökkévaló majd őket válassza ki és egy rangra kerüljenek Áronnal. Magabiztosak voltak, hittek az igazukban, eljöttek, hogy bemutassák áldozataikat. A többiek is előjöttek a sátrakból, kíváncsiak voltak a nagy eseményre, ráadásul elég egyhangú volt az utóbbi pár hetük, izgatottak lettek, hogy végre zajlik az élet.

Ami ekkor történt, arra viszont egyikük sem számított. A lázadók alatt megnyílt a föld és hopp, egyszerűen elnyelte őket, sátrastól, sarustól, mindenestül! Lett nagy riadalom! Az emberek halálra rémültek, kiáltoztak, sírtak, menekültek. Mózes és Áron a nép védelmére kelt, kérték az Örökkévalót, hogy kímélje meg őket egy újabb csapástól. Nem lett békesség a zsidók között. Haragudtak Mózesre, nem bíztak Áronban, ezért az Örökkévaló megparancsolta Mózesnek, hogy minden törzs fejedelmétől gyűjtsön be egy-egy botot, amire ráírják a neveiket. Amikor ezt az emberek meghallották suttogni kezdtek egymás között:

– Hát ez meg mi lehet most? Miért kell botra írniuk a nevüket? Talán őket is elnyeli a föld? Eljutunk mi valaha a Kánaánba? Meddig kell még sátorban lakni és homokot seperni?

A törzsek vezetői szépen ráírták a neveiket egy-egy kiszáradt botra, ki milyet talált, egyeneset, görbét, szúrósak, vagy tompát. Áron is ráírta a nevét a levita törzs száraz, göcsörtös fadarabjára és betette a többi közé. Mózes fogta a botokat és letette őket a gyülekezés sátrába. Másnap reggel az emberek remegve álldogáltak a sátor előtt, várták, hogy mi lesz a botos próba eredménye. Egyik lábukról a másikra álltak, hogy ha esetleg megint megnyílik a föld, el tudjanak onnan ugrani. Rövid ácsorgás után meglátták Mózest, amint bemegy a sátorba, hogy előhozza a botokat. Tizenegy bot pont úgy nézett ki, mint előző nap, kicsit sem volt tompább, hegyesebb szárazabb, korhadtabb, mint azelőtt. Ám az egyik ággal csoda történt. Rügyet hajtott, kivirágzott és termést is hozott, nem is akármilyet, szép, szabályos mandulát termett egyetlen éjszaka alatt! Az emberek találgatni kezdték, kié lehetett a bot?

– Biztos az én törzsemé, mi vagyunk a legjobbak!

– Biztos a mienk, mi vagyunk a legtöbben!

– Egyértelmű, hogy a mienk, mi a sivatagban is tudunk kertészkedni, fát nevelni!

Végül Mózes felmutatta a kis mandulafát, jól látszott rajta Áron neve.

Az Örökkévaló utasítására Mózes a fát a sátor elé ültette, emlékeztetőül, hogy az isteni türelemnek is van határa. Áron utódai lettek a főpapok, a leviták pedig végezték a Szentélybeli szolgálatot, Koráh leszármazottaival együtt. A nép nem lázadt többet Mózes és Áron ellen, megértették, hogy az Örökkévalótól kapták feladatukat.
Ha véletlenül elfelejtették volna, elég volt ránézni a mandulafára.