Bármilyen fontos esemény következik az életünkben, arra már hetekkel, hónapokkal előre készülünk. Tervezgetünk, összeállítjuk a menüt, megszervezzük a vásárlást, a takarítást. Nem részletezem, hiszen tudjátok, hogy miről beszélek! Ugyanígy vagyunk az ünnepeinkkel, a szombatokkal egyaránt! Tervezünk, összeállítjuk a menüt, megszervezzük a vásárlást, a takarítást, gondolatban már háromszor lefőztük a teljes menüt! Sokunk már csütörtökön elkezdi a sábeszi előkészületeket, hogy ne maradjon minden péntekre. Amit megvehetünk már előre, ami eláll, ami úgymond „nem kér enni”, azt intézzük el bátran. Biztos vagyok benne, hogy örömmel tölt el benneteket is egy szép új terítő, esetleg egy bárhesztakaró, egy új teríték, szalvéta. A gyönyörűre sikerült kalácsok vagy az az új recept, amit de jó lett volna, ha előbb ismerünk meg! Ne bánkódjunk, hiszen mindennek megvan a maga ideje! Micsoda örömmel és büszkeséggel tölt el bennünket, amikor a szépen megterített asztalra nézünk! Odakészítettük a bort, a kidus serleget és a poharakat, a sótartót.

 

A gyertyáink várják, hogy meggyújtsuk őket, hogy az ünnep fényével ragyogják be a szobát, megpihenést és örömöt hozva a szívekbe. A zsidó hagyomány a szombatot megszemélyesítette, királynőnek nevezi és aszerint is várja. Egy királynő fogadására pedig alaposan fel kell készülni! A szombati asztal megterítése is mély szimbolikus tartalmú jelentéssel bír. A fehér terítőt annak emlékére használunk, hogy mikor a zsidók az egyiptomi kivonulás után, a pusztai vándorlás során hullott manna, mint a fehér zúzmara takarta be a földet.

Más magyarázat szerint a jeruzsálemi Szentélyben az áldozati kenyerek asztala volt a „tiszta asztal”, a fehér szín pedig a tisztaság ősi szimbóluma. Mint arról már korábban írtam két bárheszt teszünk az asztalra szép bárhesztakaróval letakarva. Mert a manna két harmatréteg közé volt ágyazva. A kalács vagy bárhesztakarók különböző mintákkal és technikákkal készülnek. Vannak gépi vagy kézi hímzettek, keresztszemesek vagy egyszerű nyomott mintásak.

 

 

A kalácsról, annak történetéről, készítéséről bővebben itt olvashat:

Az asztalon van még sótartó, mert mielőtt eszünk a kalácsból megsózzuk. A só az állandóság, a romolhatatlanság egyik szimbóluma.

Kell lennie az asztalon bornak és poharaknak is mindenki számára. A bor az ünnepet megszentelő imához, a kidushoz kell majd. A bor mindig az ünnepek itala, a jókedv, az öröm szimbóluma, a bor megvidítja az ember lelkét. Általában vörösbort használunk, de a fehérbor is „elfogadott”. Döntsünk ízlésünk szerint.

 

A gyerekekre vagy azon szeretteinkre, vendégeinkre tekintettel, akik nem ihatnak bort, mert például gyógyszert szednek, nyugodtan fogyaszthatunk szőlőlevet is. A bor mellett a gyertyák az asztal díszei, nagyon fontos kellékei. Mint azt korábban említettem már, hogy legalább két gyertyát kell gyújtani, még a szombat bejövetele előtt legalább 18 perccel. Meggyújtásuk nagyon fontos parancs.

A gyertyagyújtásról és annak „hátteréről” bővebben itt olvashat.

Miután meggyújtottuk a szombati gyertyáinkat az egész család, vagy a ház ura elmegy a zsinagógába a „hivatalos” szombatfogadásra. Míg a hölgyeknek a szombat a gyertyák meggyújtásával „jön be”, addig az uraknak a Mizmor sir lejom hásábát kezdetű zsoltárral és a Löchá dodi kezdetű szombatfogadó-köszöntő dal eléneklésével „jön be”. A zsinagógából hazatérőket két angyal kíséri, a jó és a rossz angyal. Ha az ajtón belépve mindent rendben találnak, azaz a gyertyák égnek, az asztal szépen megterítve várja, hogy leüljünk, akkor a jó angyal marad a családnál. Ha viszont ennek az ellenkezője lenne, akkor a rossz, gonosz angyal maradna. A jó angyal tiszteletére énekeljük a Sálom áléchem kezdetű dalt, valamint a ház asszonyának dicséretére, az Éset hájil-t. Megható, amikor az apa megáldja a gyermekeit. Mindkét kezét gyermekei lehajtott fejére teszi, és elmondja az erre az alkalomra írt áldást. Ezután a kidus következik, azaz a szombat megszentelése. A családfő a borra, majd a szombatra elmondja a szokásos áldást és mindenki iszik a borból vagy a szőlőléből. Utána vassolunk, azaz kezet mosunk. A kézmosásra mondott áldás után már nem beszélünk, visszamegyünk az asztalhoz és a családfő ráteszi a kezeit a kalácsokra (az egyik kalácsot előtte már kicsit bevágta) és elmondja az áldást, majd mindenkinek ad egy kis darab kalácsot (mócit-majcit), amit megsózunk és elfogyasztunk.

Ezután pedig következik a szombati vacsora, melynek hagyományos ételeiről és azok receptjeiről jövő heti írásomban olvashattok majd!