Egyesületünk megpróbálja bemutatni zsidóságunk egy-egy fontos sarkkövét úgy, hogy ezáltal bepillantást nyerhessünk a zsidó lélek mélységeibe, misztériumába.
Közben pedig segítséget nyújtsunk minden érdeklődőnek, aki el akar mélyedni mind a zsidó tudományokban és zsidó vallásetikában.
Nagyon fontos, hogy a XXI. század küszöbén a zsidóság hagyományai, szokásai és törvényei – amik a mindenkori emberiség alappillérei – minden érdeklődő számára, elérhetővé és közérthetővé váljanak.

Siváászár beTámmuz – Támmuz hónap tizenhetedike

Támmuz hónap tizenhetedik napjához a zsidóság sok szomorú eseményt kapcsol, kiemelvén gyászos mivoltát. A Misna, Táánit negyedik fejezete foglalkozik többek között eme gyásznappal:

“Öt dolog történt atyáinkkal siváászár betámmuzkor…” “…siváászár betámmuzkor törtek össze a kőtáblák, és megszünt az állandó, és áttörték a várost, és Aposzthémosz elégette a Tórát, és bálványt állítottak a Szentélybe.”
/Misna Böjt traktátus, IV. 1-2./

• Mózes sziván hó hetedikén ment fel a hegyre, hogy átvegye a kőtáblákat, melyeken a Tíz parancsolat állt. A Tórában így olvashatjuk:

“A harmadik hónapban, miután kivonultak Izraél fiai Egyiptom országából…”
/Mózes II. könyve XIX. 1./

A harmadik hónap sziván hava, s e hónap hetedik napján ment fel Mózes Színáj hegyére, s maradt ott negyven nap és negyven éjjelen át, hogy a nép megkapja az Ö.való parancsolatait, melyet Kőtáblára vésett számukra.

“…hadd adjam neked a kőtáblákat, meg a tant és a parancsolatot, melyeket írtam, hogy tanítsam őket… és fölment Mózes Isten hegyére.” “…és szólította Mózest a hetedik napon…” “…és volt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel.”
/Mózes II. könyve XXIV. 12.,15.,18./

Mózes a hegyen maradt támmuz tizenhatodikán estig, és lejött onnan támmuz tizenhetedikén, s ekkor látta az aranyborjú körül táncoló embereket,

“… akkor föllobbant Mózes haragja, levetette kezeiből a táblákat és öszetörte azokat a hegy alján.”
/Mózes II. könyve XXXII. 19./

• A következő gondolat, mellyel a Misna foglalkozik: “megszűnt az állandó “. Jeruzsálem ostromának idején ezen a napon szűnt meg az állandó áldozat (korbán támid), mert nem volt már bárányuk, amit feláldozhattak volna. RAMBAM szerint ez az első Szentély idején történt, azaz ante 586-ban. Voltak olyan bölcsek, kik úgy vélekedtek, hogy ez a második Szentély ostromának idejében történt, 70-ben. Az első Szentélyt még Nabukodonozor babilóniai uralkodó seregei másfél éves harc árán áv hónap kilencedikén (tisá beáv) foglalták el, véget vetve az önálló zsidó államiságnak.
• “… és áttörték a várost…” – írja a Misna. A rómaiak ekkor törték át Jeruzsálem falait a második Szentély idejében, 70-ben.
  (Az első Szentély pusztulása idején a városfalakat támmuz kilencedikén törték át: “A negyedik hónapban, a hónap kelenczedikén…” “Áttöretett a város,…” /Jeremiás LII. 6.7./)
  Júdeában a mómaiak elleni harcok Néró uralma idejében, 66-ban kezdődtek, ki legjobb hadvezérét, Vespasianust – a későbbi császárt – küldte a rebellió megfékezésére. A hősies ellenállás dacára a római légiók győzelmesen vonultak az ország belseje felé és elkezdték Jeruzsálem ostromát. Az új fővezér, Titus – Vespasianus fia és a későbbi utóda a császári trónon – légiói hódították meg végül is Jeruzsálemet. Az ostrom idején sikerült kijutnia a városból Rábbán Johánán ben Zákkájnak és létrehoznia Javne városában a zsidóság fennmaradását, továbbélését biztosító tanházát, iskoláját.
• “…és Aposzthemosz elégette a Tórát…” – a Gemárá bölcsei azt írják, hogy ezt a tényt hagyományként kapták elődeiktől. Feltehetőleg ez is ante II. században történhetett.
• “… és bálványt állítottak a Szentélybe.” A hagyomány szerint ugyanaz az Aposzthemosz tette, a másokdik Szentély napjaiban (feltehetőleg Antiochus Epiphanes uralkodása idején).

Valószínűleg ez a Makkabeusok felkelését megelőzően az ante II. században történt, mások szerint ez az első Szentély idejében Menáse király uralkodása alatt (ante 686-642) történhetett.

Támmuz tizenhetedikével kezdődik a három gyászhét (bén hámcárim – ezen napok emlékeztetnek minket az első Szentély közelgő pusztulására, valamint arra, hogy a római légiók 70-ben támmuz tizenhetedikén áttörték Jeruzsálem városfalát és az idő előrehaladtával egyre közelebb kerültek a Szentélyhez, egyre közeledett a vég, a pusztulás, a zsidó államiság megsemmisülése.) E napon napkeltétől böjtölünk a csillagok feljöveteléig; tilos az étkezés és az italfogyasztás.

Béjn ha Mecorim – A gyászos Háromhét

A Támmuz 17-e és Áv hó 9-e közötti három hetet ‘Gyászos Háromhét’-nek hívják a ‘szorongattatás idején’ vagy a ‘nehéz idők’ Jeremiás verse alapján:

“…mind az üldözői utólérték őt a szorosok közepette.”
/Jeremiás Siralmai I. 3./

Gyász-szokások vannak érvényben, egyre súlyosabbak, amint közeledik Tisá BeÁv, mégpedig három lépésben, három szakaszban:

1.  Támmuz 17-től Áv hó Ros Chodes napjáig: nem vágatunk hajat, nem borotválkozunk, nem rendezünk vigasságokat. Mi askenáz zsidók házasságkötést sem tartunk egészen áv hó 10-ének délutánjáig, mert addig állt lángokban a Szentély.
2.  Ros Chodes Áv-hó, azaz Áv hó 1-től Tisá Be Áv másnapjáig – ez a Kilenc Nap, jiddisül Nájnteg. Továbbra is tilos a nyiratkozás, borotválkozás, szórakozás, menyegzőtartás, ezenkívül tilos húst enni és bort inni, mert a Churbán, a Szentély pusztulása következtében nem áldozhatunk húst és nincs italáldozat.
3.  Az a hét, amelyre Tisá Be Áv esik, a szombat kimenetelétől – az askenáz szokás szerint Áv hó első napjától – kezdve újabb tilalmak csatlakoznak az előzőekhez: tilos kedvtelésből fürdőzni, s az egész gyászhangulat nyomasztóbb. Nem költözünk be új lakásba, nem vásárolunk új ruhaneműt, mert mindez örömet szerez.

Bár a hústalan Kilenc Napokban vagyunk, szombaton kivételesen eszünk húst és iszunk bort, de azért nem függesztjük fel egésézen a gyászt: új ruhát nem öltünk. Mocé-Sábátkor Hávdálát tartunk borral, de nem isszuk meg, hanem egy kisgyermeknek adjuk oda azt.

Forrás:

Róna Tamás
A zsidó lélek és a böjtök
pp. 1-1. , 1 p. (1999)