Általában Sába királynő és Salamon király fiát tartják az etióp zsidóság ősének, de vannak más elképzelések is. Salamon király halála után az Egységes Izraeli Királyság kettészakadt: tíz törzs alkotta az északi Izraelt, két törzs pedig délen Júdeát. Egy feltevés szerint nem sokkal ezután történt, hogy Dan törzse Egyiptomon keresztül Abesszíniába vándorolt (Etiópia korábbi neve), megvetve az ottani zsidó élet alapjait. Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint jemeni és egyiptomi zsidó menekültek érkeztek oda a 4. században. Bármelyik változat igaz, az bizonyosnak látszik, hogy az említett korszakokban éltek ott szemita népek. Mint ahogy az is bizonyos, hogy az 1980-as évektől napjainkig mintegy 90 ezer etióp zsidó érkezett több mentőakciónak köszönhetően Izrael általuk szentként tisztelt földjére. Az etióp zsidóknak nemcsak a más országokból jövő bevándorlók szokásos nehézségeivel kellett szembenézniük – úgymint a nyelvtudás hiánya, a kulturális és viselkedésbeli különbségek –, hanem azzal is, hogy gondosan őrzött vallási hagyományaik bizony nagyban különböztek a többségétől. Őszi ünnepeik jól példázzák ezeket a különbségeket, amelyek abból adódtak, hogy a kétezer évig a világ zsidóságától elszigetelten élő etióp közösség nem ismerte a szóbeli tant.
Mint tudjuk, hagyományaink szerint az őszi ünnepeinket megelőző elul hónap a szlichot – az engesztelésért mondott könyörgő imák – ideje. Az etióp zsidók nem mondanak szlichotot és nem fújják meg a sófárt, ezen kívül nem ros ha’sanát, hanem jom kipurt tekintik az Ítélet Napjának. Mi több, ros ha’sanát ők nem is a zsinagógai újév szerint, azaz tisri hó első és második napján, hanem niszán hó elsején ünneplik (a királyok és az ünnepek újéve), úgy, ahogy a Tórában áll: „E hónap nektek a hónapok kezdete, első az nektek az év hónapjaiból” (Mózes II. 12. 2). És mivel náluk ez nem az Ítélet Napja, bűnbánat vagy félelem helyett örömmel és vigassággal készülnek rá; ilyenkor fehérbe öltöznek, bárányt vágnak és nem végeznek munkát. A sófárfújást azért voltak kénytelenek elhagyni, mert Etiópiában a környező nem-zsidó lakosok lázadásra való felbujtás jelét látták benne. Egyéb hagyományok, mint pl. a taslich – a bűnök jelképes vízbe dobása – ismeretlenek voltak számukra éppúgy, mint a mézbe mártott alma fogyasztása vagy a ros ha’sana után tartott Gedálja böjtje. A jom kipuri böjt előtt különleges tejes menüt tálaltak fel, amelynek főfogása kis darabokra szeletelt etióp kenyér, amire aludttejet öntöttek. Jom kipur reggelén a férfiak és a nők egymástól elkülönülve táncoltak. A napot Izsák megkötözése felidézésének szentelték (máshol, így nálunk is ros ha’sana második napján olvassák fel az ezt felidéző tórai szakaszt), imáik teljesen eltértek az általunk megszokottaktól. Amíg a mi jom kipuri liturgiánk hat fő imát tartalmaz – este kol nidré, mááriv, reggel sáchárit, muszáf, délután mincha és neilá –, ők csak hármat mondtak, ahogy hétköznap szokás. Ezen a napon azonban ők is reggeltől estig az imaházban ültek, amelyet meszgidnek neveznek (a szó gyöke arámi nyelven meghajlást jelent).
Az imákat csak a szellemi vezetők és a papok tudták, ők viszont többnyire könyv nélkül, emlékezetből recitálták. A hívők csendben hallgatták, a megfelelő részeknél meghajoltak és áment mondtak. Szokásaik szerint a közösség egyszerű tagjai számára kifejezetten tiltották a tóratanulást, csak a kiváltságosok foglalkozhattak vele, de ők is kizárólag a leírt szöveggel, minden különösebb magyarázat vagy kiegészítés nélkül. Így maradt ismeretlen számukra a szóbeli tan, amelyre a világ más részén élő zsidók építették hagyományaikat. Szukot ünnepét nagy családként ülték meg a falvakban. Mindenki ellátogatott a másikhoz, sőt, a közeli településeken is felkeresték a hittestvéreiket. A házaknál nem állítottak sátrat, egyetlen nagy központi sátor volt a falu közepén, amelyben az a család, amely előzőleg fogadalomként magára vállalta, megvendégelte a közösség tagjait. A négyfajta növényt (Mózes III. 23. 40) csak megemlítették, de nem végezték velük a szertartásos lengetést; a sátor állításánál Nechemja könyvét vették figyelembe (8. 15): „…menjetek ki a hegységbe és hozzatok olajfaleveleket és vadolajfaleveleket, és mirtusleveleket és pálmaleveleket meg sűrű lombú fáknak leveleit, hogy készítsetek sátrakat, amint írva van.” Smini aceret (a nyolcadik nap, amely önálló ünnepként zárja le szukotot) ismert volt számukra, szimchát tóra ünnepe – amely az előzővel ellentétben nem szerepel a Tórában – azonban nem.
Az etióp zsidók a halacha ismeretének hiányában is megőrizték szilárd hitüket, Izraelben pedig az új nemzedék mára részben sajátjává tette a szóbeli tant. Mindenképpen ápolnunk kell őseink hagyományait – mondják rabbijaik –, ugyanakkor nyitottnak kell lennünk a számunkra sokáig ismeretlen zsidó világra és tanulni kell belőle. Olyan hitéletet kell folytatnunk, amely a mai életünkkel van összhangban. A legfontosabb a Tóra törvényeinek megtartása – a Tóráé, amelyet (meg)élni és életben tartani mindannyiunk feladata.
