1992-ben jelent meg Charles Fenyvesi: Mikor kerek volt a világ című könyvének magyar fordítása, amely egy Szabolcs megyei zsidó család háromszáz éves történetét meséli el. A családból többen a nyírderzsi temetőben találtak örök nyugalomra, ahol a legrégibb sírkövek a feliratok szerint az 1600-as évekből származnak. Mármint azok, amelyekről még nem kopott le a felirat és amelyek még a helyükön vannak, mert a jelek szerint több kő hiányzik, és ebben nem csak az időnek, hanem olykor a vandál rongálásnak is szerepe volt. A 80-as évek óta azonban van, aki gondját viselje a temetőnek, amelyben az utolsó temetés 1988-ban volt.

Mitől volt kerek az a világ, amiről Charles Fenyvesi ír? Attól, hogy ősei egyaránt voltak hithű zsidók és jó magyar hazafiak, hogy egyformán kötődtek az imáikban emlegetett Jeruzsálemhez és a magyar földhöz, és ebben a kettős kötődésben semmiféle ellentmondást nem éreztek. Nyírderzsen, egy Isten háta mögötti kis faluban Talmudot és Kabbalát tanultak a zsidók, miközben éppúgy művelték a földet, mint a falubeliek, hiszen – ahogy mondták – bibliai őseik is földművesek és pásztorok voltak. Tették mindezt jobbító szándékkal, ahogy vallási tanulmányaikból leszűrték: „keresd azt, ami elkallódott és javítsd, ami javítható”. Felbukkan a könyvben a hétköznapi, ám érdekes és tanulságos történetek mellett a zsidó misztika világa, tekintélyes rész idézi fel a kállói csodarabbi, Jichák Ájzik Taub emlékét, aki a bibliai Mirjám kútját is felfedezni vélte az általa hőn szeretett szabolcsi földben. Több hittestvérükkel együtt részt vettek a család tagjai az 1848-as szabadságharcban, aztán halálakor elsiratták Ferenc Józsefet. Schwarcz Károly, aki szombattartó zsidó volt, 1915-ben nyírgyulaji háza kapujában franciául üdvözölte és terített asztalhoz invitálta a hozzá beszállásolt orosz hadifoglyokat. Amikor 1920-ban meghalt, koporsóját „családtagok és barátok, falubeliek és megyei tisztviselők egymást váltogatva vitték… hét kilométeren át Gyulajból Derzsbe, a családi temetőbe”, miközben a rabbi beleegyezésével mindkét faluban megszólaltak a harangok.

Az egyik főszereplő, Sumi bácsi a szerző nagybátyja. Budapesten fejezte be életét 1988-ban, és ő volt az utolsó, akit kívánságára a nyírderzsi kis zsidó temetőben helyeztek örök nyugalomra:

„Több mint negyven év múltán újra zsidót temettek Derzsben. A történelemben először hat görögkatolikus gyerek olvasta fel a halottakért mondott imát, a kaddist, amit Sumi magyar betűkkel – a könnyebb kibetűzés kedvéért csupa nagybetűvel – legépelt számukra, és kérte, hogy koporsójának elföldelése után mondják el. Egy szeplős arcú, beszédes, vidám kislány vezette az olvasók karát. A neve Kati volt. Domokos Kati.”

Sumi bácsi neve Schwarcz (Derzsi) Sámuel volt, és a temetésre összegyűlt falubeliek szerint „a szélben remegő, kecses virágfürtök soha nem pompáztak még akkora tömegben, mint aznap, amikor az utolsó földesúr hazatért.”

 

Sumi bácsi alakját csak a könyvből ismerem, Domokos Katival viszont többször volt alkalmam személyesen találkozni. Ő az, aki a mai napig példás rendben tartja a temetőt, teszi ezt csaknem negyven éve, minden ellenszolgáltatás nélkül. Annak idején Szép László, a nyírcsászári iskola igazgatója vette rá a Kati által vezetett Mókus őrsöt a nemes feladat ellátására. Nem nagyon kellett győzködni az őrs tagjait, valahogy természetesnek tűnt számukra, hogy vállalt feladatként rendszeresen elvégzik a munkát. A Budapesten élő Schwarcz házaspár, attól kezdve, hogy a dolog a tudomásukra jutott, rendszeres levelezést folytatott a gyerekekkel és az igazgatóval. A gyerekeknek írt levelek kedves és meleg hangúak, már-már családiasak. Schwarczék egyik leveléből kiderül, hogy a Mókus őrs keresztény szokás szerint Halottak Napján gyertyát gyújtott a zsidó temető sírkövein, amit a házaspár – tapintatosan utalva rá, hogy a zsidó vallásnak más hagyományai vannak – szívből megköszönt.

 

„Érthetetlen számomra az indíték, mely az őrs tagjait az önzetlenül nemes munkájukra, fogadalmuk teljesítésére ösztönzi, de meggyőződésem, hogy ebben nagy szerepük volt és van a tanítóiknak… amit meghálálni, megköszönni nehéz feladat számomra” – írja Schwarcz Sámuel az igazgató úrnak címzett levélben.

Pedig a dolog viszonylag egyszerű és a történetekből úgy tűnik, mindenki számára megtanulható: „keresd azt, ami elkallódott és javítsd, ami javítható…”