A szabadságvágy hajtotta őket. Felemelték hangjukat a társadalmi egyenlőtlenséggel szemben. A tolerancia, az elfogadás eszményében hittek. És a szavak erejében. Vallottak küzdelmekről, kudarcokról, csalódottságról, fájdalomról. De nem adták fel soha. Mertek harcolni, szembeszállni, ellenállni. Az 1956-os események két meghatározó zsidó származású költője volt Benjámin László és Zelk Zoltán, akik felemelték hangjukat minden elnyomó rendszer és személyi kultusz ellen.
Benjámin László kezdettől fogva a munkásmozgalom érdekeinek képviselőjeként írt. A szegénysors, a nélkülözés mindennapjainak része lett. Volt nyomdász, szövő, szűcs, majd üzemi tisztviselő. De egyvalami kívánt csak lenni: a magyar munkásosztály költője.
Versei a Szép Szóban, a Népszavában és különböző munkásantológiákban jelentek meg. Költészetére hatással volt Arany János, Vörösmarty Mihály, Tóth Árpád és József Attila.
Vágyairól így vall 1941-es Vázlatok a dicsőséghez című versében:
Világ piacán se vevő, se kalmár –
költő vagyok, magyar és forradalmár,
Ki erre vár, nem fog csalódni bennem
A II. világháború alatt munkaszolgálatra vitték, ahonnan 1944 őszén megszökött. A felszabadulást követően reménnyel telve várta a kommunista eszmék megvalósulását. De idővel átlátta, ahogy minden szélsőséges irányt vett és feje tetejére állt. Az 1956-os forradalom kitörésekor részt vett a tüntetésen. Október 23-át követő napokban írta meg az Elesettek című versét, mely a rádió, a lapok és röplapok révén pár nap alatt közismertté vált.
Kendőzetlenül tárja elénk a valóságot benne:
Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketekről is vesztik el a becsületet.Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.
A megcsalatás, a megfosztás érzése járja át érzékeny költői lelkét, de az új erő és új hang szólal meg benne a régi utat keresve új formákat öltve, mely a megbékélés jegyében látja a folytatást.
A farkasok-nevelte fiú című versében így ír erről:
Kigyógyul lázaiból, megmarad a világ.
S ha romjaimból, rozsdából, iszapból,
barbár düheim lomja közül
a tiszta szenvedélyt kifejted,
s az eltorzult, gyanakvó és kegyetlen
arcból olvasni tudsz, – hiszem –
vonásaimból mégis magadra ismersz,
megszelídült ivadék!
Zelk Zoltán az érmihályfalvi zsidó kántor fiaként a legszegényebbek sorsában osztozott. Négy elemi és két gimnáziumi év után nem tanult tovább, inas lett, s autodidakta módon képezte magát.
Kezdettől fogva szocialistának és kommunistának vallotta magát úgy, hogy egyetlen Marx, Engels, vagy Lenin művet sem olvasott el. Költői pályáján először az avantgárd, majd később a letisztult, klasszikus stílus érzékelhető. Közismert és kedvelt alakja lett a magyar irodalmi életnek. Számunkra talán elsősorban a gyermekversek verhetetlen költőjeként maradt meg emlékezetünkben, azonban költészetében még ezek az alkotások is mély üzenetekkel bírnak. A háborúban munkaszolgálatos lett, de megszökött, és 1945 májusáig bujkált, rejtőzködött. A felszabadulás mámoros szabadságot hozott el számára. A rendszer legkedveltebb irodalmi vezéralakjává vált, de az egyre erősödő önkénnyel és személyi kultusszal nem tudott azonosulni. 1956-ban a forradalom lelkes híve lett, az Írószövetség forradalmi csoportjának tagja volt. De mint sokakat, őt is büntetőbíróság elé állították, másfél év után szabadult.
Csalódásait érzékelteti A tenger kardjai című verse is:
Átzúgott fölöttünk a tenger
s mikor medrébe visszatért:
holt lombjaink beborították
a csatatért, a csatatért.
Parti fák voltunk, lenyakazva
hevernek álmunk lombjai,
lenyakazták az őrült tenger
zöld kardjai, zöld kardjai.
A szabadulás pillanata azonban nem a feloldozást hozta el számára: életének mélypontjára jut, raboskodásának ideje alatt veszíti el szeretett feleségét, majd szabadulása után nem sokkal beteg édesanyját. Ekkor írja meg szívszorító alkotását, a Sirályt. Hangja ezután visszafogottabbá, bensőségesebbé válik, ekkor fordul a gyermeklíra felé. Élete végén rátalált újra a szerelem, 25 évvel fiatalabb felesége haláláig hű társa maradt. Az 1970-es évektől betegsége számadásra készteti, az elmúlás, a régi időkre való emlékezés adta költeményei témáját, melyekben szelíd és halk szavaival tárta elénk az élet múló pillanatainak igaz értékét. Megjelennek haiku versei is, melyekben 2-3 soros magvas gondolatokat rejt el szerelemről, betegségről, bánatról és örömről, életről és halálról, mint ahogy teszi a Két sor című haikujában is:
Be összebogoztam árnyékomat!
Lesz-é időm annyi még, hogy kibontsam?
Források:
