Immár több mint három évtizede, hogy október 23-a nemzeti ünnepünk. A világon kevés olyan ország van, amelynek három nemzeti ünnepe van, Magyarország ilyen. Március 15. és augusztus 20. mellett a már említett október 23-a a három nemzeti ünnep. Utóbbi esetén azonban nem „csak” az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére emlékszünk hanem arra is, hogy 1989. október 23-án kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök.

A két esemény között sok hasonlóságot nem nagyon találunk, de az köztudott, hogy a köztársaság kikiáltása nem véletlenül esett 1989-ben október 23-ára – szimbolikus jelentőségét a rendszerváltás éveiben nem kell különösebben magyarázni.

De mi is történt 1956. október 23-án? Mi vezetett az események ilyetén alakulásához?

Az 1945 után Magyarország is szovjet érdekszférába került, s nem lehetett kérdés, hogy ez a politikai rendszer átvételét is magában fogja foglalni. Az események ismertek, a szovjet-kommunista befolyás 1948 után nyílt diktatúrába váltott, s immár a korszakot a párt vezető politikusa, Rákosi Mátyás után, Rákosi korszaknak nevezte el az utókor. S bár Rákosi Sztálin 1953-as halála után háttérbe szorult, 1955-ben már újfent a hatalom legmagasabb fokaira ácsingózott, s tett igen komoly lépéseket arra, hogy visszaszerezze elvesztett pozícióit. Ugyanakkor ebbéli szándékait immár Moszkva sem támogatta. Az 1953 utáni enyhülés után pedig nem lehetett visszatérni a korábbi sztálinista diktatúrához és annak módszereihez.

1956 nyarán lengyelországi Poznańba munkásfelkelés tört ki, amely megmutatta, hogy a rendszerrel szemben egyre többen, egyre nyíltabban mernek szembeszállni.

1956 októbere különösen kezdődött. Rajk László újratemetése (október 6-án!) önmagában felkorbácsolta az indulatokat. Október 16-án Szegeden újjáalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), az első, a kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapeten, Sopronban, Pécsett és Miskolcon szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok pedig október 20-ai gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket. Előző nap számos lengyel városban volt szovjetellenes tüntetés, amelyről természetesen Magyarországon is tudtak mi több: a magyarok döntő többsége szimpatizált is velük.

Október 22-én a különböző egyetemek küldötteiket a Műszaki Egyetemre küldték, az ottani nagygyűlésre. Itt elhatározták, hogy másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten. A demonstráció helyszíneként a Bem József szobrát jelölték meg. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres tizenhat pontját, amelyek már egy független, demokratikus Magyarország felvázolásával túlmutattak a pártellenzék óvatos elképzelésein. A felhívás első pontja nem volt más, mint a szovjet csapatok kivonása Magyarországról.

Az érzelmek másnapra sem csillapodtak. Debrecenben diáktüntetést tartottak, ahol húsz pontban foglalták össze a követeléseiket.

A fővárosban a helyzet forradalmi volt, míg a párvezetés soraiban egyre inkább a tanácstalanság uralkodott el. A diákok tüntetését előbb betiltották, majd délután engedélyezték. Sőt, kérték azon a párttagok részvételét, mialatt az ÁVH megszállta a főváros fontosabb stratégiai pontjait.

A délutáni tüntetés – amelynek keretében Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt – kezdetekor még csak 50000, estére már 200000 fősre duzzadt. A Kossuth teret és a környező utcákat megtöltő emberek Nagy Imrét akarták hallani, aki – nem túl szerencsés módon elvtársként köszöntötte a tömeget – a párton belüli reformokat ígért, majd hazatérésre szólította fel a tüntetőket.

Mindezzel párhuzamosan Dózsa György úti Sztálin szobornál is tömeg gyűlt össze. Céljuk a szobor eltávolítása volt és fél tíz körül sikerült ledönteni a 10 méter magas és csaknem 6 tonnás szobrot. A talapzaton csak a csizmái maradtak, s ezért a pesti humor Csizma-térként emlegette a felvonulási teret.

Mialatt a parlament épületénél, illetve a Dózsa György úton tüntettek az emberek, Gerő Ernő pártfőtitkár és köre riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket, valamint telefonon katonai segítséget kért a Szovjetuniótól. Még Nagy Imre megjelenése előtt, este 8 órakor a Kossuth Rádió közvetítette Gerő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és egyben antiszemitának minősítette a tüntetést, önmagát pedig a reformok képviselőjének nyilvánította. Gerő beszéde óriási felháborodást váltott ki.

A tömeg este a Magyar Rádió épülete (Bródy Sándor utca) elé vonult, s ezzel megkezdődött a Rádió ostroma. A karhatalom nem tudta a tömeget feloszlatni, amely ráadásul folyamatosan nőtt – követelésük egyértelmű volt: az egyetemisták 16 pontját akarták beolvasni. Budapesten az éjszaka folyamán számos helyen voltak utcai összetűzések és lövöldözések. Ahogy haladtak az események úgy álltak át egyre többen a tüntetőkhöz, vagy most már akár azt is mondhatjuk felkelőkhöz. A harcok során már 23-án voltak áldozatok, s a különböző fegyverraktárakból is sok fegyver került ki az utcára, illetve a felkelők kezére.
A Rádiót végül 24-én reggelre foglalták el a forradalmárok.

A kivágott lyukas magyar zászló, a mindenhonnan eltávolított ötágú vörös csillag már október 23-án jellemző volt.

Október 24-én Grigorij Zsukov szovjet hadügyminiszter parancsára szovjet páncélosok jelentek meg Budapest utcáin, s foglaltak el stratégiai pontokat.

Látható volt ebből a lépésből is: a szovjetek nem fogják „csak úgy” kiengedni a kezükből Magyarországot, még ha ideiglenesen, taktikai megfontolásból tesznek is majd gesztusokat, vagy legalábbis annak tűnő lépéseket.

Ugyanakkor a magyar társadalom abban egységesnek volt mondható 1956 októberében, hogy nem kívánták vissza a sztálinista diktatúrát, Gerő vezetésével sem, hanem egy szabad, független és demokratikus országban szerettek volna élni.