Kisfiúként imádtam legózni. Ha lehetett, mindig azt kértem a születésnapomra a szüleimtől, családtagjaimtól. A színek és a formák mellett talán az vonzott benne a leginkbb, hogy minivilágokat építhettem, figuráknak adhattam életet…szóval egy kicsit átvehettem a Mindenható szerepét, ha szabad ilyet. Aztán később megértettem, hogy ez a játék a legjobb felkészítés az élet nevű játékra; biztos alapokra kell építenünk egy pontos tervrajz szerint, persze annyi rugalmassággal, ami nem teszi tönkre az alappilléreket. Ezen tudásunk később jól jön a baráti, családi vagy éppen szerelmi kapcsolatainkban is. Persze azt nem szabad elfelednünk, hogy ezekben két vagy több legovilág találkozik egymással vagy éppen két fél egy közöset kezd építeni. A pontos statikai tervezés azonban elengedhetetlen, ugyanis könnyen úgy járhatunk, mint a Jelenetek egy házasságból című minisorozat főhősei.

Johnatan egy ortodox zsidó közösségben nőtt fel, szigorú és rideg neveltetést kapott, szüleivel kifejezetten rossz volt a kapcsolata. A férfi világát Mira kérdőjelezte meg, akivel még az egyetemen ismerkedett meg, majd évekkel később egymásba is szerettek. Élték a modern és fordított amerikai álmot; a férfi filozófiaprofesszor és főállású apa lett, míg az asszony sikeres üzletasszonyként teremtette meg a kényelmüket. A fordított szerepek azonban az évek előrehaladtával egyre távolabb sodorta a szerelmesek, ami egy súlyos, végzetes láncreakciót indít be az életükben.

Az ötrészes széria olyan drámai kérdéseket feszeget mint: vajon elítélendő, ha egy anya átadja a férjnek a gyereknevelést, mert felismerte, hogy önző és karrierista? Vajon túlélheti egy házasság a hűtlenséget? Vajon újra rátalálhatunk a vallási gyökereinkre, miközben megszabadulunk a múlt sötét és kegyetlen árnyaitól? Egy férfi betöltheti-e egy anya szerepét a gyerek életében? Vissza lehet táncolni, ha szétrobbantottuk az életünket? Ilyen és ehhez hasonló témákat próbáltak összelegózni az alkotók, akik Ingmar Bergman 1973-as klasszikusát gondolták újra és modernizálták. Persze loptak a néhai svéd mestertől, amit csak lehetett, többek között itt is a nézők, vagyis mi egyfajta külső szemlélői leszünk ezeknek a jeleneteknek, a színészekkel együtt sétálunk be a díszletbe, ahol egy pillanaton belül már szuperközeliken keresztül nézhetjük végig ennek a szerelemnek a történetét.

A történet sikere egyértelműen Oscar Isaac és Jessica Chastain duóján állt vagy bukott; a kétszeres Oscar-jelölt fakó vörösségről eddig sem volt kérdés, hogy Hollywood egyik legizgalmasabb színésznője, azonban itt igazi bergmani hősnő született személyében; az anya, aki változtatni akar, kiszakadni, még akkor is, ha ezzel a legközelebbi szeretteit bántja meg és súlyos árat kell fizetnie érte. Ezzel szemben Isaac férje egy esendő, kissé szürke, a szülei által megnyomorított filozófus, akinek az életet jelenti ez a nő, aki most a talán túl kényelmesen összerakott idilli legoházukat tornádóként zúzza szét. A férj komoly felfedező útra indul a saját lelki világban, ahol számtalan meg nem választolt kérdés várja, miközben igyekszik rájönni; ki is ő valójában a világban. A két színész közötti kémia leírhatatlan, mint kiderült 20 éves barátság köti össze őket a való életben, de a történet fülledt jeleneteit elnézve nem lennék meglepődve, ha korábban több is lett volna köztük…vagy tényleg pokolian jó színészek.

Bármi is legyen a válasz egy biztos, a két világsztár egy bonyolult, sokszínű legovilágon vezet körbe minket; néha új színeket használnak benne, néha rombolnak, akad, hogy cserélődnek a történet figurái…
Valahogy úgy, mint az élet nevű játékban.