Hogy Spirót kicsit szabadon idézzem: Azért szeretjük a meséket, mert szépek… és ide írjunk be egy cifra káromkodást! Bizony, imádjuk a meséket és azokat a sztorikat, amiket az élet, a véletlen vagy éppen az Örökkévaló írt. Persze a happy end felírat után nem tudjuk meg, Hamupipőke nem lett-e szülés utáni depressziós, hogy Hófehérke vajon rányitotta-e valaha még az ajtót a hét törpére, és arról sincs infónk, hogy Csipkerózsika férje röptében a legyet is elkapta-e vagy éppen fordítva? Csók és snitt! Pedig néha pont a vége főcím után jön az igazi sztori…ahogy Az elátkozottak utazása esetében is!
Az 1976-os háborús filmdráma megtörtént események alapján készült; 1939-ben a az SS „St. Louis” volt a szerencsésebb német zsidók megmenekülésének utolsó utáni lehetősége. 937 emberrel a fedélzetén indult az óceánjáró Kubába, ahol menedékjogot kaptak azok a mázlisták, akik a hajóra léphettek. Kislányok, akik az édesanyjukat hátra hagyva az apjukhoz siettek, idős házaspár, akik békességben akartak eltávozni, koncentrációs táborból szabadult tanárok, munkanélküli orvosok, ügyvédek vagy a náci rémuralomtól megbomlott házaspárok… Csupa olyan figura, akikkel tele volt Európa és sokuknak nem volt már hova menekülniük.
Innentől azt gondolhatnánk, hogy Stuart Rosenberg filmje egy kellemes, happy enddel végződő történet lesz; a gőzös áthajt az Atlanti-óceánon, végállomás Kuba és mindenki új életet kezdhet a pálmafák alatt. Azonban az antiszemitizmus addigra nem csak az öreg kontinensen lett mindennapos. A hajó nem köthetett ki Kubában, a nácik valójában egy percig se akarták, hogy a gőzösön található zsidók elmenekülhessenek a „végső megoldás” elől, sokkal inkább más céljuk volt az utazással. Vajon mi lesz? Mégis befogadja őket Kuba, esetleg az Egyesült Államok? Vagy mehetnek vissza Hamburgba, ami a biztos halált jelenti számukra? Innentől a világ szeme az SS „St. Louis” utasaira szegeződik, akiknek a 34 napos útja alapjaiban rengette meg a világot és határozza meg a huszadik század történelmének legsötétebb időszakát.
A film igazi, hetvenes évekbeli „all star” film, ugyanis a legkisebb szerepekben is a kor legismertebb karakterszínészei láthatók. Szinte mindenkinek pár jelenete van csupán a két és fél órás filmben, pedig olyan nevek játszanak benne, mint az Oscar-díjas Faye Dunaway vagy Max von Sydow.
A spoiler!!! vagy ebben az esetben a keserű csavar a végére maradt; mindenki épségben száll le a hajóról, nem Kubában, de nem is Hamburgban. Mind a 937 utas, különböző európai országok menekültjeként, 1939-ben. 1945-ben már csak alig 300 ember élt az SS „St. Louis” elátkozott utasai közül! A film megnézése után azt éreztem, jobb lett volna, ha az a vége főcím a vágóasztalon marad. Szerettem volna még hinni a mesékben, jobb lett volna egy kis trendi történelem hamisítás, ami mostanában úgyis igen népszerű a filmes világban, ( lásd a Bridgerton-család tizenkilencedik századi színes bőrű arisztokratái ) de aztán arra jutottam, hogy fel kell ébrednem a “Csipkerózsika álmomból” ugyanis a 155 perces alkotás utolsó 3 percében van benne a film igazi tanulsága a jelenkor számára; a történelmet nem megmásítani kell, hanem megszívlelni és tanulni belőle.
