Az Izraelben élő cigányok pontos számáról nincsenek adatok. Annyi bizonyos, hogy a legtöbben közülük Kelet-Jeruzsálemben és a környező falvakban, valamint Judea, Szamária és a gázai övezet egyes településein élnek. Először a XVIII. század közepén készült feljegyzésekben említik őket, így például egy Stephan Schulz nevű német utazó, aki Akkó környékén találkozott velük. Úgy vélte, Egyiptomból érkeztek oda és ők a bibliai József leszármazottai, akik rabszolgának adták el testvérüket, s emiatt örök vándorlásra ítéltettek. Mások Káin nemzetségeként emlegetik őket, de azzal is magyarázzák „büntetésüket”, hogy cigány kovács készítette azokat a szögeket, amelyekkel Jézust megfeszítették. Egy további legenda szerint az iszlám hódítás korában Szíriába vándoroltak, ahol viszályba keveredtek egy ott élő törzzsel. Miután a cigányok alulmaradtak a küzdelemben, a győztesek száműzték őket a sivatagba. Megtiltották, hogy lóra üljenek, csakis szamárháton vándorolhattak, mégpedig a nap legmelegebb óráiban, így jutottak el a Szentföldre. Ludwig August Frankl, a német zsidó költő 1856-os jeruzsálemi látogatása alkalmával a városfal tövében, a Damaszkuszi kapu mellett figyelt fel rájuk, ott sátrakban és bádog barakkokban éltek. A férfiak kovácsmesterséget űztek (amelybe beletartozott az ekejavítás, lópatkolás és szerszámkészítés) vagy utcai mutatványosként, idomított medvékkel és majmokkal szórakoztatták a járókelőket, a nők kagylójóslással igyekeztek egy kis pénzt keresni. Vándorlásaik során időnként beduinokhoz csatlakoztak, akik szívesen látták őket, mert velük tetováltatták kék festékkel a törzs asszonyainak arcát és kezét.
Sokan közülük már a múlt század elején felhagytak a vándorló életmóddal. A húszas években saját mecsetet építettek, hogy elkülönülve gyakorolhassák vallásukat. A brit mandátum idején Jeruzsálemben, Jaffón és a gázai övezetben még éltek vándorló életmódot folytató kisebb csoportok, de a hatóságok zaklatása elől sokan közülük a környező arab országokba menekültek. Az 1936-39 között lezajlott arab lázadás után a brit hatóságok a Jeruzsálem környékén élő cigányokat betelepítették a városba, ahol lassan feladták hagyományaikat. Azokban az időkben még beszélték saját nyelvüket (nuri vagy domári), amelynek nincs írott formája, s amelybe idővel egyre több arab szó keveredett. Ma már csak az öregek gyakorolják, a fiatalabbak legfeljebb értik, de nem beszélik. Egységesen a mohamedán vallást gyakorolják, ennek ellenére ma sem vegyülnek arabokkal; néhány kirívó esettől eltekintve házasságot kizárólag csak a sajátjaikkal kötnek. Vallási hagyományviláguk nem túl gazdag, nagy szerepe van életükben a babonának. Nincsenek saját szentjeik. Érdekes a házasságkötési szertartásuk, amely, bár hasonlít az arabokéhoz, mindössze néhány percig tart. A férfiak hétköznapi öltözéke hasonló, mint a falusi araboké vagy a beduinoké, a nők azonban kitűnnek az arab asszonyok közül virágmintás kendőikkel, kék ruháikkal és olcsó, de csillogó, jellegzetes ékszereikkel.
A kétezres évek jeruzsálemi cigányai szegényes körülmények között tengődnek. Akik dolgoznak közülük, azok takarításban és építkezéseken találtak munkát, de mintegy 70 százalékuk munkanélküli vagy alkalmi munkát végez, például emléktárgyakat árul turistáknak. A politikától elhatárolják magukat. Az intifáda idején semlegesek maradtak, ennek azonban inkább hátrányai voltak: az arabok azzal vádolták őket, hogy az izraeliekkel kollaborálnak, az izraeli katonák pedig éppúgy ellenőrizték őket, mintha arabok lennének. A statisztikai hivatal adatai között nem szerepelnek nemzetiségként, épp ezért a pontos lélekszámot csak saccolni lehet. Az Oroszlános kaputól északra és az Olajfák hegyének környékén élnek egy- kétszobás kis kőházakban. Többnyire három-négy nemzedék lakik szűkös körülmények között egy fedél alatt.
Egy Amoun Saleem nevű ambiciózus roma hölgy néhány évvel ezelőtt létrehozta Kelet-Jeruzsálemben a Közel-Kelet első, egy közösségi házban működő cigány szervezetét. Céljuk az Izraelben élő társaik helyzetének javítására abban a reményben, hogy egyúttal sikerül megmenteni feledésbe merülő nyelvüket és kultúrájukat is. Számításaik szerint Jeruzsálemben és környékén ötezer, Gázában pedig hétezer cigány él. Nem állnak szoros kapcsolatban egymással, a közös múlt és a közös sors mégis összeköti őket. A közösségi házban többnyire külföldi önkéntesek dolgoznak, mivel izraeliek az ellenséges hangulat miatt nem szívesen mennek arra a környékre. Rendkívüli állami támogatásra, miután nincsenek kisebbségként nyilvántartva, nem számíthatnak. Általában húsz gyerek van jelen egy-egy foglalkozáson, ahol angolul tanulnak, zenére és táncra oktatják őket, segítenek nekik az iskolai házi feladat megoldásában. Időnként felnőttek számára is indítanak tanfolyamokat. Volt már rá példa, hogy a központ segítségével egy-egy tagjuknak sikerült felhagyni az addigi életformával és megtalálni a helyét abban a világban, amelyet addig csak távolról szemlélhetett.