Aki egy lelket is megment

Kökényesi Gábor
2021.10.10.

Ezerkilencszázötvenhét.
Február.
Argentína.
Buenos Aires.

“Az emberiség semmit sem tanult a történelemből”
/ Thomas Keneally /

Egy férfi üldögél egy fehérre festett ház teraszán. Kertje zöld bujasága – mint mindig – most is elragadja a gondolatait.
Egy aranygyűrűvel babrál és nézi magába feledkezve.

Emlékezik.

Plaszówban járnak gondolatai.
Azon az áprilisi éjszakán a táborparancsnoki épületben rendezett tiszteletére születésnapi mulatságot Göth parancsnok, aki nem kedvelte ugyan a magas szikár és dúsgazdag nácit, de tartott magas befolyású barátaitól. Persze a roskadozó asztalról már maga az ünnepelt gondoskodott, ami a háború sújtotta Lengyelországban nem volt sem veszélytelen, sem olcsó mulatság. Ennek ellenére patakokban folyt a minőségi pezsgő és a konyak. Az asztalon nagy szemű kaviárok várták jégbe hűtve, hogy a félrészeg katonatisztek puszta kézzel markoljanak a tálba. Az örömlányok visítoztak a gyönyörtől.

Mikor fogytán volt a pezsgő az ünnepelt lement a pincébe, hogy utánpótlást rendeljen. A lépcsőn lefelé haladva kirázta a hideg. A pincében a pezsgőspalackok között egy ismerős női alakra lett figyelmes.

– Helen?
– Igen, Herr Direktor!
– Maga az?
– Csak egy kis sajtért jöttem le a parancsnok úrnak.

Oskar közelebb lépett. A lány szégyenlősen hajtotta le a fejét. Nem akart a magas férfi szemébe nézni. Oskar a lány álla alá csente férfias tenyerét és ellopta tekintetét. Helen bal szeme alatt egy lila folt árulkodott gazdája meggyőzőerejéről. A náci nézte a véraláfutást, de nem szólt. A zsebébe nyúlt és egy darab süteményt tett a lány kezébe.

– Tessék. Tegye el! – mondta a szemérmes lánynak.
– Jó ellátást kapok. – utasította el az ételt és vonta ki magát a férfi közelségéből a szép zsidó leány.
– Ha nem akarja megenni, cserélje el vagy adja a húgának!
A lány nem válaszolt. A férfi nem tudta levenni a szemét a sérüléséről.
– Meg kell erősödnie. – mondta és megfogott egy palackot.
A lány kis köténykéjét igazgatva állt a halovány sárga lámpa fényében. Halkan szólt. Talán maga sem akarta hallani, amit mesélni kezdett.
– Már az első nap megvert, mert kidobtam a vacsoráról maradt csontot. – Oskar hallgatásával jelezte, hogy várja a folytatást. – Éjfélkor lejött ide a pincébe és hangos káromkodással kereste a csontot. – megakadt – A kutyáinak szánta. A lovaglópálcájával ütött, mint egy magából kifordulva. Miért ver engem? Kérdeztem. Azt felelte, hogy most azért, mert megkérdezted miért verlek.

– Tudom, mit kell elviselnie. – nézett maga elé dühét lenyelve Oskar.
– Nem számít. Már beletörődtem.
– Beletörődött?
– Nem mindegy? Egyszer úgyis lelő.
– Dehogy lövi le. – legyintett a lányra mosolyogva Oskar, de az nem tudta viszonozni a gesztust.

– De igen. Látom, amit látok. – Helen leült egy hordóra – Hétfőn a testvéremmel a tetőn voltunk ahonnan láttuk, hogy a Herr Kommandant kijön pont alattunk a teraszra. Egyszer csak elővette a pisztolyát és lelőtt egy arra járó asszonyt, aki valami csomagot cipelt. Torkon lőtte. – szeme könnybe lábadt. – Egy nőt, aki ment valahová. Nem volt sem kövérebb, sem soványabb, sem gyorsabb, sem lassabb másoknál. Fogalmam sincs mi lehetett a bűne. Minél jobban megismeri az ember a Herr Kommandant-ot annál nyilvánvalóbb, hogy nem szabályok szerint él. – megértésre vágyó szemekkel folytatta – Így még azt sem mondhatom, hogy amíg betartom a szabályokat, addig biztonságban vagyok. Hiszen ebben a kegyetlenségben már nincsenek szabályok.

– Nem fogja lelőni, hiszen kedveli magát. – nyugtatta Oskar a saját lelkiismeretét is – Annyira, hogy a csillagot sem engedi viselnie.
– Persze, mert titkolni akarja, hogy ennyire kedvel egy zsidót.
– Azt a nőt, azért lőtte le, mert semmit sem jelentett a számára. Egy volt a sokból. Sem nem szerette, sem nem gyűlölte. – Itt kicsit elakadt a lány riadt szemeit látva. Ekkor fogta fel, hogy mit is mondott. – Maga más, Helen. – mondta a lány arcát megsimítva, majd elindult a lépcső felé, de nem bírta így ott hagyni – Helen! Értse meg a Kommandant-ot! Óriási felelősség nehezedik rá. – A lány értetlenségét látva Oskar visszafordult. – Képzelje magát a helyébe! Mindenért ő felel itt. Mindenért és mindenkiért. Rengeteg gondja van. – Helen szemeiben tűz gyulladt – Ráadásul a háború mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Sosem a jót, mindig a rosszat. Normális körülmények között ő sem lenne ilyen. – Helen szemeiben nem csillapodott a düh – Rendes ember lenne. Csak a jó oldalait látnánk. – Oskar nem vett tudomást a lány ellenszenvéről és csak folytatta – Bájos gazember lenne. Szereti a jó ételt. A jó bort. A nőket és a pénzt.

– És a gyilkolást. – jegyezte meg halkan a lány.
– Azt nem élvezetből teszi.
– Bejski mesélte, hogy a minap valaki megszökött. Göth felsorakoztatta a szökevény barakktársait, majd lelőtte Bejski bal szomszédját, majd a jobb szomszédját. – a lány szeméből megindult a könny. – Így ment végig a soron és főbe lőtt minden második embert. Huszonötöt. Huszonöt embert, akiknek annyi volt a bűnük, hogy rossz barakkban laktak. – Oskar egy zsebkendőt vett elő és a lány kezébe adta. Ettől meglepődve Helen abbahagyta a sírást.

– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezte halkan a náci.
– Semmi. – mondta az orrát törölgetve, majd megrántotta finoman ívelt vállát a lány – Csak beszélgetünk.

Helen mozdulni sem tudott. Lemerevedett a lába a férfi közönyét látva, de volt egy olyan érzése, hogy a közöny mögött valami mégis csak elért Oskar lelkéig. Ült a hűvös pincében a hordón és szótlanul nézte, ahogy Oskar kezében két palack pezsgővel baktat felfelé a lépcsőn. Amint kilépett az ajtón a náci, a vékonyka leány arcába temetve kezét próbált neki megbocsátani.
De szíve mélyén nem tudott.

Odafent a teraszon Göth terpeszkedett feltett lábbal az asztalnál. Egyik kezében, pohárban valami büdös lőrét szorongatva kiabált a terasz felé közeledő ünnepeltnek.

– Oskar! Maga merre járt ilyen sokáig? – Mikor közelebb ért hozzá a fülébe súgva mondta, hogy – Figyellek ám téged. Rajtad tartom a szemem. – Oskar nem lepődött meg. Viszont a parancsnok bizalmaskodó öleléséből szabadulni nem tudott – Te sosem rúgsz be! – kiáltotta világgá bizalmas megfigyelését. – Ez önuralomra vall. Az önuralom pedig erő. Az erő pedig hatalom.

– Ezért félnek tőlünk a zsidók? – kérdezte kimért komolysággal Oskar.
– Nem. Azért félnek, mert van erőnk megölni őket. Azért félnek, mert kényünk-kedvünk szerint pusztíthatjuk őket. – oktatta az SS zubbonyát a földre dobva, a vele szemben álló elegáns gyártulajdonost, a munkatábor német parancsnoka. – Ha valaki elkövet egy bűncselekményt, azt megöletjük és nincs bűntudatunk. Vagy mi magunk öljük meg, ami még jobb. – Göth puskája a sarokban pihent, de fenyegetően kézközelben volt.
Oskar nem ijedt meg.

– De ez még nem hatalom. – mondta a nagyhangú tisztnek. – Ez csupán igazságszolgáltatás. Ami nem ugyanaz. A hóhérnak sincs hatalma, hiszen kegyelmet nem adhat – A parancsnok felemelt ujjából és nyitott szájú hallgatásából, úgy tűnt, hogy pár pillanatra elgondolkodott. Nem ment neki túl könnyen, hiszen már régen volt az első pohárköszöntő, de szemmel láthatóan érdekelte Oskar felvetése. – A hatalom az … – folytatta kimért hangon az ünnepelt – ha lenne indokunk megölni valakit, de mégsem tesszük.

– Gondolod? – kérdezte a tántorgó tiszt.
– A császárok így tettek. – Göth inkább leült. – Az elfogott tolvajt a császár elé vitték. Az leborult és kegyelemért esdekelt. Tudta, hogy halál vár rá. – a parancsnokot ennél a pontnál valóban érdekelni kezdi a téma. – És a császár megkegyelmezett neki. A hitvány senkinek. Elengedte.

– Te mégis csak részeg vagy Oskar.
– Ez a hatalom Amon. – mondta ki a mondanivalója lényegét – Ez az igazi hatalom.

Göth a tábor felé bámulva széttárta karját és önelégült mosollyal az arcán halkan csak ennyit suttogott maga elé. – Amon, a Jóságos. – majd Oskar felé fordulva legyintett és flegmán a felsőbbrendűség magabiztosságával mondta ki az ítéletet. – Megkegyelmezek neked – majd mesterkélt mosollyal a holdra kacagott. A fák visszhangozták a gonosz röhögést, ami bolyongott még egy kicsit az őrfényektől megvilágított barakkok között, majd eltűnt az éjszakában.

Nem tudni pontosan mi okból, de Amon Göth attól a naptól már nem lőtt le senkit. Fennkölt arccal járt kelt a táborban. Beosztottjai megrökönyödve és értetlenül figyelték a parancsnokuk pálfordulását. Valami történt vele azon a mulatságon. A hiúsága azt diktálta, hogy több legyen egy egyszerű végrehajtónál. Igazi hatalomra vágyott és ezért kegyelmet osztogatott, halál helyett.

Pár hónappal később pénzért ugyan, de segített Oskar Schindlernek, hogy az Auschwitzi gázkamrák árnyékából átmenekítsen több mint ezerszáz zsidót egy hadiüzemnek álcázott menekülttáborba a Szudéta-vidéken lévő Brünnlitzbe.

Oskar Schindler, mint a náci párt tagja és egyik reprezentatív alakja maga is üldözötté vált a világégés után.

Ide menekült Argentínába. Most itt üldögél a kertben és még mindig azon elmélkedik, hogy hogyan tudott volna még több embert megmenteni.
De valójában ki mentett meg kit?
Ő mentette meg a Schindler-zsidókat vagy ők mentették meg a tékozló náci lelkét?
Miért látta a dolgokat másképp egy zsidó lánnyal való beszélgetés után és mitől tudta és akarta megváltoztatni Göth parancsnokot, aki addig az erkélyéről vadászott a foglyokra puskájával?

És most a kezén itt az a gyűrű, amit negyvenöt, május nyolcadikán az üldöztetése kezdetének előestéjén kapott – az akkorra már szabaddá lett – Schindler-zsidóktól.

Az aranyba egy idézet van vésve a Talmudból.
“Wer nur ein einziges Leben rettet, rettet die ganze Welt” – azaz –
“Aki egy lelket is megment, megmenti az egész világot”.

Szerintem…

Elhurcolt családtagjaink emlékének…

/ Thomas Keneally regénye alapján /