Sziasztok, Eliézer vagyok. Ábrahámnál dolgozom, szinte az ősidők óta. Intézem az ügyeket a földjén, vetőmagot rendelek, vásárra járok, eladom a termést, szerszámokat veszek, ilyesmi. Számon tartom az embereket, akik nekünk dolgoznak, az állatokat, a marhákat, a tevéket, a bárányokat, a kecskéket, a csirkéket és a nagy kék madarat, hatalmas tolldísszel, amit ugyan nem tudom, miért tartunk, de Ábrahám szereti ha az udvaron kódorog. Képzeljétek, a múlt hónapban egy új kocsit is beszereztem, csodálatos, hatalmas kerekei vannak, négy kényelmes ülése és lehajtható napfényteteje. Mostantól mindenhova ezzel járok, azt még nem tudom pontosan, hogy a tevék mit szólnak majd hozzá, de valahogy csak elhúzzák. Vagy próbálkozzak a szamárral? Megint kissé elkalandoztam, ami egész sűrűn megtörténik mostanában mert, mi tagadás, én sem vagyok már fiatal, az igazat megvallva, mondhatnám, hogy hihetetlenül öreg vagyok. Melegítek egy kis vizet, készítek egy kávét és folytatom. Szóval, egy szép napon Ábrahám hívatott magához leültetett, komoly arccal rám nézett és azt mondta, hogy aggódik. Pont úgy is nézett ki, mint aki gondterhelt, így rögtön tudtam, hogy komolyan beszél. Szegénynek volt elég baja akkoriban. A felesége, Sára, nem olyan régen halt meg és még a búcsúztatása sem ment zökkenőmentesen, meg kellett vennie egy fél mezőt, egy barlangot és egy negyed tisztást, hogy rendesen el tudja temetni. Izsák azóta csak lézengett, írogatott, olvasgatott, rajzolgatott, kijárt a tölgyesbe, nem igazán volt a legjobb formájában. Ezért is aggódott az apja. Azt mondta nekem, itt van ez a fiú, harminchét éves, egyedül, mint a kisujja, bánkódik, bolyong, lézeng, írogat, olvasgat, rajzolgat, nincs a legjobb formájában. Miután ebben egyetértettünk, Ábrahám előállt egy merőben szokatlan kéréssel. Ha nem lett volna a főnököm, aki ráadásul a barátom is, azonnal nemet mondtam volna, de, mivel én is szívemen viselem ennek az Izsáknak a sorsát, végül belementem, hogy megteszem, amit kér. “Menj el a szülőföldemre és keress feleséget a fiamnak!” – mondta. Kérdeztem, mi a baj a kánaáni lányokkal, de hallani sem akart róluk. “Hallani sem akarok a kánaáni lányokról. Csak a szülőföldemről, atyám házának környékéről lehet a jövendőbelije a fiamnak!”
Gondoltam, ez remek, most szelhetem át a fél sivatagot, vissza oda, ahonnan elindultunk, az én koromban, nem lesz ez kis út. Ráadásul, mi van akkor, ha a kiválasztott leány nem akar eljönni ide? Ezt meg is kérdeztem Ábrahámtól. “Ábrahám! Mi van akkor, ha a kiválasztott leány nem akar eljönni ide?” Ábrahám megnyugtatott, ha nem akar Kánaánba jönni, úgy az én munkámnak ott vége, hazajöhetek, nem fog kérdezni semmit. Rendben van, gondoltam, már csak azt kéne kifundálni, hogy miből fogom tudni, hogy ki az akit az ég Izsáknak rendelt? Aludtam egyet és már kész is volt a fejemben a terv. Mire átkelek a sivatagon, én is és a tevéim is borzasztó szomjasak leszünk. Az első kútnál megállok majd és inni kérek egy leánytól. Ha ad nekem vizet, az jó jel, de, ha a tevéimet is megitatja, az mutatja majd, hogy rendes, kedves, gondoskodó asszony lesz belőle és őt szánta az ég ennek a kelekótya Izsáknak. Összeszedtem tíz tevét, ami nagyjából Ábrahám fele vagyona, pakoltam ékszereket, karkötőket, orrkarikát, ékköveket. Raktam el ennivalót az útra, abrakot a tevéknek, takarókat a hűvös éjszakákra, váltás sarut, ha eljárnám a talpát, fésűt a szakállamnak, hogy ne ijedjen meg a torzonborz képemtől a lány.
Három napon át csak pakoltam, kérdezgették is a családban, hogy hova készülök, ennyi motyóval, de én nem mondtam meg nekik, hogy mire a nagy készülődés. Lerajzoltam az útitervemet, nem volt túl bonyolult, ki a városból, enyhén jobbra, aztán kilenc napig délnek, aztán a homokos dűnétől balra van a három olajfa, egy kiszáradt patak medre és nagyjából megérkeztem. Így is lett. Mentem szép komótosan a tíz tevével, egész nap, estére megálltunk, falatoztunk, melegedtünk a tűznél, éjjel a tevék horkangattak, én horkoltam, végére egészen belejöttem a nomádkodásba. A kilencedik napon átöltöztem a rendes ruhámba, megfésültem a szakállamat és megcéloztam a kutat, ahol sokan megfordulnak, hiszen innia mindenkinek kell. Ne úgy képzeljétek errefelé az ivást, hogy odamegy az ember fia, kitartja a kulacsát, aztán egyszer csak tele lesz vízzel! Kemény munka itt a sivatagban a vízhúzás. Fogod a vödröt, rákötöd egy hosszú zsinegre, leereszted a mély kútba, ügyesen megmered és felhúzod. Amikor fent van, fogod a következő vödröt, rákötöd a zsineget, leereszted, megmered és felhúzod. Egy szomjas teve három vödörrel simán megiszik, még a kis szamár is benyakal egy egésszel. Meg is érkezek a kúthoz a kifésült szakállammal és a szomjas tevéimmel. Jönnek, mennek az emberek, köztük a lányok is, magasak, alacsonyak, fekete hajúak, zöld szeműek, szépek, csinosak, némelyik kedvesen mosolygott, vagy éppen szúrós tekintettel nézett rám, így telt el a délelőtt. A nyelvem már a szájpadlásomhoz tapadt, a tevék is idegesen szagolták a levegőt, hiszen érezték a vizet. Biztos azt gondolták, hogy az öregember már vizet se ad nekik, kénytelenek lesznek karokat növeszteni, meg hüvelykujjat, szép kis kalamajkába keveredtek. Aztán jött egy göndör hajú, barna lány, egy halom üres vödörrel. Szép nagy szemével rám nézett, felszaladt a szemöldöke és megkérdezte tőlem, hogy elfogadok-e tőle egy kis vizet, mert egészen szomjasnak tűnök. Persze, mondtam, hálásan meg is köszöntem a kedvességét. “Na, de, amíg iszol, megitatom az állataidat is, szegények csak úgy szagolják a levegőt, mert érzik a vizet” És megitatta a tíz tevét, csak úgy repültek a vödrök, le és fel a kútból, egyik a másik után. A tevék boldogan itták a friss vizet, egész kigömbölyödtek hastájékon.
Beszélték régen az öregek, hogy a teve a púpjában tartja a vizet, azért tud sokat gyalogolni a sivatagban ivás nélkül, de ez nem igaz. Oda megy a víz, ahova minden más patás állatnak, ugye ezt ti is tudjátok? Megint elkalandoztam, sebaj. Szóval megkérdeztem a lány nevét, hogy kinek a rokona, merre lakik, ő kedvesen válaszolt, nem félt tőlem, tiszta szerencse, hogy jól megfésültem a fehér szakállamat. Kiderült, hogy nem csak szép, nem csak kedves, nem csak erős, de még Ábrahám szülőháza tájáról is való. Átadtam neki az orrkarikát, a karkötőket, az ékköveket, a lelkem mélyén tudtam, hogy ő lesz az akiért jöttem. Örült az ajándéknak, vitt is a házukba, addigra már a bátyja is előkerült, kereste a húgát, mert tovább maradt el, mint szokott. Éppen nagy sütés, főzés közepette volt a család, kínáltak engem is, egyek, igyak. Közben a tevéket bekötötték a hűvösbe, ők békésen rágcsáltak és pihentek a hosszú út után. Én leültem egy székre és elmondtam, hogy ki vagyok és miért jöttem. Meséltem Ábrahámról, Izsákról, Sáráról, a feladatomról, az utamról, jó sokáig beszélhettem, közben kihűlt a leves, újra kellett melegíteni a tűzön. Szerencsére Rebeka, mert ez a neve a lánynak, nem bánta és a családja is figyelmesen hallgatott. Aztán ettünk, ittunk, beszélgettünk, majd nyugovóra tértünk. Rebeka beleegyezett, hogy eljön velem Kánaánba és, ha minden úgy van, ahogy mondtam, akár feleségül is megy Izsákhoz. Felpakoltuk a tevéket, jött Rebeka dajkája, hogy ne érezze magát egyedül, vittük a fél szobáját, a ruháit, a saruit, a kedvenc kosarait, kelméket, fűszereket, takarókat, párnákat, illatszereket, nem is gondoltam, hogy egy lánynak hét tevényi holmija van. A tevék is csak bámulták ahogy hordták és hordták és még mindig hordták a táskákat, takarókat, dobozokat ki a házból. Végre elindultunk. Rebeka sírva búcsúzott a családjától, még én is megkönnyeztem egy kicsit, aztán felültünk egy-egy tevére és nekivágtunk a sivatagnak. Mentünk, egyenesen Kánaán felé. Visszafelé már kellemesebb volt az út, sokat beszélgettünk, én meséltem neki Izsákról, Kánaánról, Ábrahámról, ő mesélt nekem a gyerekkoráról, a családjáról, a kedvenc állatairól.
Aztán egyszer csak, már majdnem Ábrahám földjénél, Rebeka megállította a tevéjét és meredten nézett egy pontra. Mint, aki álmot lát, olyan arcot vágott. Odanéztem én is, de a szemem már nem a régi, így hunyorognom kellett kicsit, hogy felismerjem az alakot, a mező szélén. Izsák volt az. Mondtam is Rebekának, hogy az ott a főnök fia, Izsák. Erre Rebeka fülig vörösödött, betekerte az arcát és a haját egy kendőbe, még szerencse, hogy vagy negyvenet hozott. Így haladtunk tovább és értünk oda Ábrahámhoz. Nem is szaporítanám tovább a szót, Izsák azonnal beleszeretett Rebekába, megkérte a kezét, esküvőt tartottak és nagyon boldogok voltak együtt.
Így lettem én az első házasságközvetítő Kánaánaban, Kaptam is egy táblácskát, amiben ez áll: “Eliézer, ügyintéző és házasságközvetítő”