A Kézdy György Díjat évente két olyan embernek ítélik oda, akik hivatásuk során vagy egyéb tevékenységükkel kiemelkedő teljesítménnyel szolgálják azokat a célokat, amelyeket az Élet Menete Alapítvány is sajátjának vall: hitelesen emlékezni és emlékeztetni a történelem meghatározó eseményeire, amelyek nemzeti, történelmi identitásunk részei. Az idei Kézdy György Díj egyik kitüntetettje Dr. Deutsch Zsuzsanna volt, aki 41 évig dolgozott a Zsidó Szeretetkórházban és ebből 21 éven át főigazgatóként vezette azt. Vele beszélgettünk.
– Váratlanul érte, amikor megtudta, hogy idén Ön az egyik díjazottja a Kézdy György-díjnak?
– Nagyon örültem neki, váratlanul is ért. Talán mondanom sem kell egész eddigi életemet nem azért alakítottam úgy, hogy ezért valaha elismerést kapjak. A gondolkodásomat, világlátásomat otthonról hoztam magammal, hiszen egy vidéki ortodox család sarja vagyok. Testvéremmel együtt egészen kicsi koromtól kezdve hallgattuk a holokauszttal kapcsolatos történeteket, amelyek annyira belém ivódtak, hogy máig átszövik az egész életemet. Miután végeztem az egyetemen először a Róbert Kórházban dolgoztam, majd a Szeretetkórházban folytattam a hivatásom 1979-ben. Ekként kerültem ehhez a speciális – elsősorban holokauszt túlélő – beteganyaghoz közelebb, de emberileg jóval korábban szoros kapcsolatban voltam velük. Megjegyzem: az országban az elsők között szereztem meg a geriátriai szakvizsgát.
– Mit jelent önnek a zsidósága?
– Mindent jelent, még úgy is, hogy nem vagyok vallásos. Erre szokás azt mondani, hogy „nagyünnepi zsidó”, aki csak a jelentősebb ünnepekkor megy el a zsinagógába, és itthon is megtartjuk az ünnepi vacsorákat. A lelkemben teljes mértékben jelen van a zsidóságom. Fontosnak tartom azt is, hogy ezt át kell örökíteni, és nem felnőtt korban kell megtudni hová is tartozunk. A férjem például, akinek a szülei katolizáltak a harmincas évek elején – ahogy sokan mások a fasizálódó Európában -, csak akkor tudta meg, hogy zsidó, amikor ’44-ben az egész családot elérte a fizikai üldöztetés. Visszatérve a zsidóságomra, számomra mindent jelent, jelent kultúrát, vallást természetesen és sok minden mást is. Ebben nőttem fel, ebben éltem, ebben dolgoztam.
– Az idei Kézdy György-díjjal a MAZSIHISZ Szeretetkórházában 41 évig tartó gyógyító és igazgatói tevékenységét ismerték el. Ha egy külső szem ránéz a kórházra semmiben nem különbözik más kórházaktól. De biztos vagyok benne, hogy mégis. Mennyiben volt más itt a munka, a feladat?
– Sok mindenben. Amikor idekerültem ez a kórház sokkal kisebb volt, összesen 130-140 ágyunk volt, azóta nagyon sokat fejlődött, épült, bővült. Már az én orvosi igazgatásom alatt alakult ki a hármas belosztály, ami már teljesen megfelelt az európai normatíváknak, egy és kétágyas szobákkal, a tetőtérben légkondicionált szobákkal. Létrejött egy sereg ambulancia, diabetológia, kardiológia, aniológia, reumatológia. Időskorban ezek nagyon fontosak, ráadásul neves ambuláns vezetőket sikerült megnyernünk. Ennek a kórháznak az elsődleges célja az idős, rehabilitációra szoruló, elsősorban a holokausztot túlélő zsidó emberek és a Yad- Vashem kitüntetettek magas színvonalú szakmai ellátása, krónikus ápolása ma már 378 ágyon. Természetesen mindenki mást is felekezeti különbségtétel nélkül elláttuk, aki az ellátási körünkbe esett. Mára már az életkor kitolódott és az a cél, hogy ne a beteg években eltöltött idő, hanem amennyire lehet az egészséges körülmények közötti életkor tolódjon ki. A beteg ne szenvedve élje meg meghosszabbított életet, hanem a körülményekhez képest jó életminőségben élhessen. Ennek a kórháznak ez az igazi feladata. A speciális nagy műtétek vagy intenzív beavatkozások terepe az erre specializálódott szakkórházak, ahol a műszeres felszereltség erre megfelelő, majd a beavatkozást követően a betegek onnan kerüljenek hozzánk rehabilitációra. A kórházban – a jellemzően az idős (poszt)holokauszt szindrómától szenvedő betegek miatt – több pszichológus is működik, nemcsak az első- hanem az ún. másodgenerációs holokauszt túlélők lelki problémáinak kezelésére, hiszen ilyenkor kerülnek felszínre rejtett szorongások és depressziós tünetek.
– Zsuzsa, most, hogy nyugdíjban van, hogyan él, mit csinál?
– Nagyon nehéz kérdés, mert az egész életem fő pontja ez a munka volt. Még a szórakozásom is ezzel függött össze. Olyan színdarabokat, olyan filmeket néztem meg, olyan könyveket olvasok, amelyek a holokauszt témájával kapcsolatosak. Mindemellett igyekszem minél több koncertre eljutni. Nemrégen voltam Bécsben egy napot, mert volt ott egy érdekes kiállítás. Most láttam például egy nagyon érdekes filmet a Netflixen: a legendás argentin-izraeli karmester, Daniel Barenboim létrehozott egy közös izraeli, palesztin zenekart a megbékélés jegyében. Ennek a mintájára készült a Crescendo című film, mely a békés egymás mellett élés fontosságát mutatja be egymás mellé zárt fiatal művészek figuráin keresztül, évszázados sérelmeket és fájdalmakat sorakoztatva fel. A zenekar metaforáján keresztül teszi a fel a kérdést: lebonthatók e az öröknek tűnő falak? Persze sajnos nem sikerül, talán majd. Ezek a dolgok érdekelnek és foglalkoztatnak most is. A hivatásomat sem tudtam magam mögött: olvasom a szakirodalmat és online továbbképzéseken veszek részt, egy nagyobb biztosítótársaság orvos szakértője is vagyok, immár három évtizede, ez a munka jelenleg is tart. Ma napig sok holokauszt első- vagy másodgenerációs beteg, azok hozzátartozói keresnek meg egészségügyi tanácsokért, akinek tudok a rendelkezésére állok. Remélem a krónikus betegségem ellenére ezen tevékenységeket sokáig tudom folytatni.