Újév első napján számos fogadalmat hozunk meg; jobban odafigyelünk a másikra, kevesebb alkoholt fogyasztunk ( már aki, persze) ledobunk magunkról pár kilót, megtaláljuk idén a szerelemet vagy csak végre kipakoljuk a kinőtt ruhákkal teli gardróbot. Valljuk be, hajlamosak vagyunk határidőket szabni magunknak céljaink elérése érdekében; újév első napja, tizennyolcadik születésnap…nem beszélve azokról a híres „hétfőkről” amikor leszoktunk a dohányzásról, (se) nekiláttunk a diétának, (se) és megmondtuk a főnökünknek a magunkét. (Talán) Véges földi létünkre a szaporodó ráncaink mellett egy ketyegő óra figyelmeztet az agyunk egyik szegletében – legalábbis Jonathan Larson biztos így érezte. A mindössze 37 éves korában elhunyt amerikai zeneszerzőnek a „mumus” a harmincadik születésnapja volt, ugyanis úgy érezte, addigra nem ártana valamit leraknia az asztalra, például egy formabontó musicalt, amivel az egész világot meghódítja. Szerény, nem? Az átütő siker, azonban picit többet váratott magára… na, erről szól a tick,tick…BOOM!
Adott a 29 éves és jó pár hónapos zsidó Larson, csinos barátnővel, nagy tervekkel, bohém barátokkal és egy galaktikus sci-fi musical ötletével, ami valahogy sehogy sem akar összeállni teljesen. Az élet órája azonban pokoli gyorsan ketyeg, amivel -sokunkkal együtt – Larson sincs kibékülve. Ír, törtet, alkot, ír, tanul…Másik oldalról azonban; a hangos ketyegés mellett nem hallja meg a valódi élet hangját, elszalasztva ezzel a nagy szerelmet, barátait bántja meg és saját magát is megfosztja a földi javaktól. Akkor viszont honnan az inspiráció? Mit lát valóban Larson és miről akar beszélni? A művésznek ez a bizonyos óra egyszerre a szerelme és az ellensége? Képes ezzel a ketyegéssel együtt élni és alkotni? Egy generáció hangjaként szólalt meg a kilencvenes években Larson, akinek Off-Broadway darabjából, Lin-Manuel Miranda készítette el a Netflix történetének egyik legjobb filmjét.
Larsonhoz hasonlóan a film is formabontó, dalai szokatlanok, főleg a Macskákon és az István a királyon edződött magyar közönség számára. Kis nyitottsággal azonban pillanatokon belül elmerülhetünk az off Boradway színpad – koszos kis New York-i lakás – színházi próbatermek tengelyén kialakított világban, ahol a képzelet és valóság gyorsan összemosódik.
A dalok és a film persze nem működne, ha nem lenne egy igazán szédítő főszereplője az alkotásnak. Nos, elég sok nevet fel tudtam volna, hogy ki alakíthatta volna Larsont, de bevallom, Andrew Garfield nem lett volna köztük. A hipszter Pókembernek eddig leginkább hálószövögetőként adtak lehetőséget a hollywoodi stúdió fejesek, majd úgy tűnt, pár évre elfelejtették, pedig közben egy Oscar-jelölést is begyűjtött a Fegyvertelen katona című Mel Gibson filmért. Nos, két dolog biztos; a jóképű zsidó színésznél jobbat nem is találhattak volna a szerepre; elképesztően jó hangja van és képes arra bravúrra, hogy úgy dobja el az agyát a vásznon, hogy közben végig egy csomag százas-zsepit szorongassunk magunk mellett, hátha kell…igen kelleni fog! A másik, hogy elég nagy eséllyel a második Oscar-jelölését is begyűjti idén, sőt a fogadóirodák szerint ő az egyik legesélyesebb az aranyszoborra.
Hogy mennyire érdemes figyelnünk erre a belső órára? Larson a tick,tick…BOOM! után elkészített a Rent című musicalt, ami a Bohém élet rockos átirata. Az előadás 25 éve töretlen sikerrel meg a világ legnagyobb színházaiban, rekord ideig ment a Broadwayn. Ironikus módon, Larson a Rent bemutatója előtt halt meg szívelégtelenségben. BOOM!