Van egy katolikus ismerősöm, aki „viccesen” mindig azt mondja, hogy nem fél a pokoltól, mert sok lesz ott az ismerős és ott a lesz a legnagyobb afterparty. Lehet ezen a finoman szólva megkérdőjelezhető poénon gondolkodhattak a Kabaré című musical készítői, amikor Christopher Isherwood: Viszlát Berlin című önéletrajzi könyvéhez nyúltak. A világhírű író még újságíróként járta meg a világválság utáni Berlint, ahol nem csak a nagybetűs életbe csapott bele, de testközelből tapasztalta meg egy kis bajszos figura felemelkedés és horogkeresztet viselő híveinek a felemelkedését. Na, de még vissza egy kicsit a bulihoz, aztán jöjjön a fekete leves.
Willkommen! And bienvenue! Welcome! Ez itt a kabaré, vagyis a Kit Kat Klub, ahol a helyi felsőtízezer tagjai szórakozhatnak a kedvükre, konzumhölgyek, előadók és rossz arcú figurák között. Politikai vezetők, zsidó kereskedő vagy lecsúszóban lévő arisztokraták, mindenki találhat itt magának társaságot. Ide sodorta a szél Sally Bowlest, az amerikai énekesnőt, aki szó szerint mindent bevet annak érdekében, hogy igazi színésznő lehessen belőle. Az egyik húzós este után új bérlő érkezik a lakásába Michael személyében, aki a finom angolságával felcsillantja a reményt Sally számára egy jobb életre. Vajon él vele?
Az 1972-es, azaz idén pont 50 éves film rendezője, Bob Fosse bár egy kicsit megkurtította a film nagyon erőteljes zsidóságot érintő vonalát, viszont a filmben felcsendülő dalok segítségével mégis megteremtette azt a fojtogató hangulatot, ami a 1930-as évek elején egyre. Ha nem tetszett a főpincér arca, könnyen halálra verve találhattak rá a kollégái, az elégedetlen vidéki emberek már náci indulókat fújnak egy-egy hétvégi vurstli vagy étterem közepén. Apropó dalok, ha valaki nem látta még a filmet, biztos hallotta már a Willkommen, Money, Money vagy a Mein Herr című slágereket valahol. Ezeket azonban nem lehettek volna ennyire fülbemászók a nagyszerű Liza Minnelli és Joel Grey nélkül, akik mindketten Oscar-díjat kaptak az alakításukért.
Minnelli egy fél perc alatt bebizonyítja a filmben, hogy legalább annyira tehetséges, mint néhai édesanyja, Judy Garland, hanem jobban. Sally az örök álmodozó, aki bizony keményen alámerül a kabaré poklának, önző és számító, mégis ( és ebben rejlik Liza zsenialitása) folyamatosan drukkolunk neki, illetve a kapcsolatának a fiatal íróval.
Joel Grey Konferansziéja jó értelemben véve rengeteg: a sminkje mint egy bohócé, hangja mint egy erős dohányos kappané, miközben a már-már Joker-szerű vigyorgása mögött az egész rendszer romlottsága bújik meg. Egyszerre szolgálja ki és hódol be neki a film dalaival, miközben az alakítása néha szinte már a paródia határát súrolja. A vicc tulajdonképpen, hogy talán még Sallynél is tragikusabb figura a maga módján, aki az énekesnővel ellentétben tökéletesen átlátja, hova vezet az egyre feszültebb helyzet, de ő dilis vigyorával szórakoztatja tovább a közönséget, akiknek a nagy része hamarosan disszidál, csatlakozik a nácikhoz vagy egy koncentrációs táborban végzi.
Flitteres pokoljárás a Kabaré, ahol mindenki számító a maga módján, esendő és a boldogságát vagy boldogulását keresi, dacára annak, hogy a Kabaré-lányok már az utolsó számot játszák, mielőtt a party véget ér.