Az újév mindenki számára fontos dátum. Bennünket, embereket valamilyen megmagyarázhatatlan igény arra ösztökél, hogy egy időre megálljunk és szétnézzünk. Az újév napja is erre késztet minket, mivel minden lehetséges területen ez a legtermészetesebb időpont a számvetésre. Az újév közeledte ugyanakkor sok kívánság és kérés megfogalmazására is biztat.
Gondoljunk csak bele, amikor december 31-én közeledik az éjfél, mindenütt feszültséggel teli nyugalom vagy visszafogott izgalom uralkodik. Alig hangzik el a tizenkettedik harangütés vagy a visszaszámlálás, a hangulat egyszerre zajossá válik, a „feszültség” hangos lármában oldódik fel. Talán örömünket, igényeinket, boldogságérzetünket fejezi ki az a tény, hogy eljutottunk az új évhez? Talán azt szeretnénk mutatni, hogy az élet következő darabkáját derűsen és magabiztosan fogadjuk azzal az elhatározással, hogy jól fogjuk eltölteni, és áldásosan tevékenykedünk majd mind a magunk, mind pedig mások javára.
Viszont a zsidó új esztendő köszöntése és megünneplése alapjában másmilyen jellegű.
Már egy hónappal az új év beköszönte előtt elkezdünk „készülődni”, lelkileg ráhangolódni a közelgő nagy ünnepre. Az újévet megelőző hónap neve elul, mely az önvizsgálat, a megtérés és a bűnbánat ideje, ekkor a zsidó ember számot vet önmagával, és értékeli az elmúlt évet. Elul hónap első napjától a zsinagógákban a reggeli ima után sófárt fújunk, és elmondjuk a 27. zsoltárt, mely így kezdődik: „Dávidtól. Az Örökkévaló a fényem és a megváltóm”. A zsoltár arról szól, hogy hogyan védi meg az Ö-rökkévaló az ő gyermekeit.
De mi a sófár? Miből készül? Honnan ered?
A sófár általában a kos szarvából készült legősibb hangszer. A kos szarva, emlékeztet bennünket az Ákédát Jitchákra, azaz Izsák megkötözésének történetére, mely történetben Ábrahámról, és az ő Ö–valóba vetett hitéről és bizalmáról olvashatunk, akinek hite és istenszeretete annyira erős volt, hogy még a saját fiát is hajlandó lett volna feláldozni az Ö–való parancsára. De a régóta vágyott és szeretett gyermek helyett az Ö–való egy a bokorban szarvánál fennakadt kost mutatott Ábrahámnak, és az lett Izsák helyett az áldozat. Készítése során a levágott szarvat, szarvakat kitisztítják, majd a vékonyabb felén lyukat készítenek rá. Ha kell, ki is fényesítik, és ha szükséges, akkor nagyon magas hőmérsékleten meg is formázzák. A sófár ívelt, hajlított alakja azt az alázatot szimbolizálja, amely testtartással állunk és megállunk az Ö–való elé és előtt.
A régi időkben a sófárfújás a szentélyszolgálat rendszeres alkotóeleme volt, és csatában is felhangzott, emlékezzünk csak Jerikó falaira! Ma ros hásánán kívül az azt megelőző elul hónapban fúják meg a sófárt, illetve a ros hásáná utáni tizedik napra eső jom kippuri böjt kimenetelekor.
Sófárhangok
Tökió: egyetlen éles, hosszú hang. A nép összehívására szolgáló hang, de jelezte a szombat és az ünnepek kezdetét és végét, de a jom kippuri böjt kimenetelekor is ezt a hangot lehet hallani.
Sövórim: három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló hang. Ezzel hívták össze a halott házához a rokonokat, barátokat, ismerősöket.
Töruó: kilenc apró, szaggatott hang. Ez a hang arra emlékezteti a zsidóságot, hogy az Ö–való mellettünk áll, és megsegít bennünket a bajban.
Következzék a sófár hangja!
Itt pedig a sófár készítéséről nézhettek meg egy kisfilmet.
A sófárfújás:
– felébreszti a szunnyadó, önelégült lelkeket, erőteljes, mindenen áthatoló hangja alázatra int, és eltölt istenfélelemmel.
– emlékeztet azokra a sófárhangokra, melyeket akkor hallottak a zsidók, amikor az Ö–való leszállt a Szináj-hegyre, és átadta a Tórát.
– reményt ad, tükrözve a „nagy sófár” hangját, mely a világ minden sarkára szétszórt zsidó népet hívja majd egybe a Messiás eljövetelekor.
Ebben az időszakban, a hónap utolsó hetében, kora hajnalban, még a reggeli ima előtt mondjuk a szlichotokat (szlicheszt), az engesztelő imákat, amelyek bűnbocsánati kérelmeket tartalmaznak.
Az „elul” nevet sokféleképpen magyarázzák bölcseink. Az egyik, legismertebb: „áni ledodi vedodi li” – „én a kedvesemé vagyok és a kedvesem az enyém”. Az idézet Salamon király által írott Énekek Énekéből (6,3) származik. Bölcseink magyarázata szerint ez az Ö–való és a zsidó nép közötti kapcsolat megszemélyesítése. Így tehát az elulban szükséges önvizsgálat folyamata az együttérzésben és a szeretetben, az ember és az Ö–való közti kapcsolat keretein belül mehet végbe.
Elul hónapja felkészülés az újévre, a jámim noráimra, azaz a félelmetes napokra. Ezt a Ros Hásánától Jom Kippurig terjedő időszakot nevezzük így. Különleges tíz nap. Egyrészt örülünk az újévnek, az új lehetőségeknek, de ugyanakkor az örömünk nem hangos. Érezni az emelkedettséget, de a bűnbánat, a megtérés, az őszinte ima jellemzi napjainkat. A remény, hogy a jók könyvébe kerülünk, életre és bőségre, nem kifejezetten anyagiakban, hanem a jó cselekedetek teljesítésében is! Bölcseink azt tanítják, hogy ez a mondat is az Ö–való és a zsidó nép különleges, szoros és bensőséges kapcsolatát írja le. Ebben a megfogalmazásban a „kedves” szó magát az Ö–valót jelenti. Ez a mondat azt üzeni számunkra, hogy mélyítsük el kapcsolatainkat embertársainkkal és az Ö–valóval egyaránt.
A Kicur Sulchán Áruch további három olyan mondatot idéz, melyeknek kezdőbetűi szintén az elul szót adják ki. Az egyik mondat Eszter könyvéből származik, és a misloách mánotról, a Purimkor szokásos süteményből, borból és gyümölcsből álló csomagokról, valamint az adakozásról, a mátánot l’ávjonimról szól! (Eszter 9:22): „is lerééhu umátánot láávjonim” – „egymásnak ajándékokat és a szegényeknek adományokat küldenek”. Az adakozás, a másokra való odafigyelés, mások segítése mindig fontos, de elul hónapban még inkább előtérbe kerül!
A másik mondat Mózes második könyvében, pontosan 2Mózes21,13-ban található, mely arról szól, ha egy ember véletlenül megöl valakit, akkor lehetősége van arra, hogy úgynevezett menedékvárosba költözzön, ahol a feldühödött rokonok nem állhatnak bosszút rajta.
Mózes ötödik könyve 30. fejezetének 6-dik mondata utal arra, hogy az embernek teljes és tökéletes kapcsolatot kell kialakítani az Ö–váltóval, és ezt kell továbbadnia, erre kell tanítania gyermekeit is.
„És körülmetéli az Ö–való, a te Istened szívedet és magzatod szívét”. E héber mondatok szavainak kezdőbetűi szintén az elul szót adják ki.
Elul hónapban tehát felkészülünk a közelgő nagyünnepekre, mely Ros Hásánával veszi majd kezdetét, vagyis arra a napra, amikor az Ö–való meghozza ítéletét a világ minden teremtménye fölött. Tetteinket ez a gondolat kell, hogy meghatározza az egész hónap során. Imáink és cselekedeteink által igyekezzünk minél közelebb kerülni az Ö–valóhoz, tiszta szeretettel közeledjünk felé és embertársaink felé egyaránt, és akkor bátran kijelenthetjük, hogy: áni ledodi, a kedvesemé, azaz az Ö–valóé vagyok.
