Igaz, a nyár már a végéhez közeledik, de még mindig itt van velünk, ahogy a könnyedség és szórakozás is, amelyek az év ezen szakaszában még inkább helyet kapnak az életünkben. Ennek apropóján legutóbb a komoly- és könnyűzene határán egyensúlyozva ismerkedtünk kicsit a zsidó vonatkozású musicalekkel, ezúttal pedig a vérbeli zsidó szórakoztató zene mélyebb rétegeibe való betekintésre invitálom a kedves olvasót: a méltán népszerű klezmer muzsikáról lesz szó!
Bizonyosra veszem, hogy aki olvassa ezt az írást, ismeri, és több ízben hallotta már a klezmer kifejezést, tudja, milyen típusú zene, talán már dúdol is nyomban egy-egy számára kedvesebb dallamot, vagy épp ütemesen járni kezd a lába. Nagyon helyesen. Ez alkalommal viszont, remélhetőleg új részleteiben is sikerül bemutatni e hosszú és szövevényes múltra visszatekintő, stílusjegyekben oly gazdag, csodás zenét.
Először is álljunk meg egy pillanatra magánál a klezmer kifejezésnél! Sokáig – egészen a múlt század közepéig – a klezmer szót magára a zenészre értették, és csak utána kapta meg a műfaj is ezt az elnevezést. Előtte egyszerűen jiddis zenének hívták. A klezmerek az előbbi századok vándormuzsikusai voltak, főleg Románia/Moldávia és Ukrajna vidékéről származó zsidó zenészek, akik legtöbbször esküvőkön vagy egyéb családi, közösségi eseményeken, ünnepségeken játszottak. Vándorlásaik során zenéjük erőteljesen keveredett a cigány muzsikával és az oszmán népi zenével, ez a színes stílusmassza adta meg az alapját az igazi klezmernek. Ugyan maradt fenn pár írásos emlék, kotta, lejegyzés, a dallamok mégis inkább „szájról-szájra”, „fülről-fülre” öröklődtek nemzedékeken át, az úgynevezett klezmer dinasztiákban. A klezmert, vagyis a „klezmorimot”, tehát a muzsikust sokszor nem övezte igazi megbecsülés, sőt, bizonyos korokban inkább lenézés kísérte szakmai útjukat. Kivételt képeztek ez alól a híresebb klezmercsaládok magas fokon képzett képviselői.
Tehát a klezmer gyökerei Kelet-Európába nyúlnak vissza, és ezek a román-ukrán gyökerek első sorban Lengyelország, Oroszország és Törökország felé terjeszkedtek. Ez azonban csak az első állomás volt. A századforduló környékén, majd a XX. század elején a klezmer muzsika bekúszott a bécsi kávéházakba, illetve az első világháború okozta nagy kivándorlási hullámnak köszönhetően Amerika partjaihoz is elért. Az emigrált zsidó zenészek erősen hatottak egymásra, és az óceán túlpartján még inkább találkoztak a moldáv, ukrán és lengyel stílusjegyek. Ennek köszönhetően a harmincas évek közepére kialakult a New York-i klezmer stílus, melyben a klasszikus zene és a jazz hatása is jobban érződött.
Az előző cikkben már találkozhattunk a Broadway honatyáinak nevével, mint Bernstein és Gershwin, illetve a „Tavasz a klasszikus zenében” írásból talán ismerősen csenghet a kedves olvasó számára a szintén amerkai-zsidó Copeland neve. Ezekben az években mindnyájukat megihlette a klezmer, és valamilyen formában integrálták a zsidó tánczenét a saját művészetükbe. Az Európában maradtak közül így tett Gustav Mahler és Sosztakovics is, a tavaszváró írásban erről szintén részletesebben esett szó.
A második világháború következményeként a negyvenes-ötvenes években világszerte elnémult a klezmer, illetve bármilyen zsidó muzsika. Az újjászületésre, vagyis a klezmer újra felfedezésre egészen a hetvenes évekig kellett várni, amikor az amerikai zsidók, illetve a Holokauszt elől menekülők és leszármazottjaik újra fontosnak érezték a kultúrájuk ilyen formában (is) történő tovább éltetését és felvirágoztatását. Amikor újra a gyökerek váltak, válhattak hangsúlyossá és nem az asszimiláció. A jiddis nyelv hétköznapi életbe való beemelése mellett megindult a klezmer zenei örökség kutatása. A fiatal generációk küldetésüknek tekintették, hogy minél autentikusabban építhessék be ezt a zenét a zsidó kultúrába. Ugyanakkor nem zárkóztak el a modern korok hatásaitól sem. A klezmer történetében csupán egy állandó, az pedig a változás. Folyamatosan formálódott, alakult megannyi földrajzi és szociokulturális tényező hatására, és ez a hetvenes évektől sem lett másként. Hatott rá a jazz, később a pop és funk zene is, és ez a mai napig tart. A klezmer divatos lett, a zsidóság egyik védjegyévé vált. Aki részletesebben kíváncsi a klezmer történetére, annak javaslom Walter Salmen: A klezmer zene és eredete című könyvét.
Mivel a zenészek állandóan vándoroltak, hangszerük is viszonylag könnyen hordozható kellett, hogy legyen. E praktikum szerint állt össze a zenekar, és a választott hangszerek többnyire a következők voltak: hegedű, – sokszor háromhúrosra módosított – brácsa, egy gordonka vagy nagybőgő, cimbalom vagy egyéb könnyedebb húros-pengetős és egyszerű ütőhangszer, olykor fuvola vagy harmonika. A XIX. században, amikor a zsidókat besorozták a cári hadseregbe, a katonazenekarok hatására a vezető vonós hangszereket felváltotta a klarinét, amely tökéletesen vissza tudta adni a klezmer által közvetíteni kívánt érzelmeket: a sírást és nevetést. A modern korokban a klarinét mellé került olykor trombita és szaxofon is, melyek a dzsezzes hatást fokozták. Ezekben az időkben már sokszor a zongora is helyet kaphatott, hiszen nem kellett a zenészeknek faluról-falura vándorolni.
Eredetileg a klezmer tisztán hangszeres (instrumentális) zene volt, és a talpalávalót szolgálta. Tempója, ritmusa tehát követte a táncokat, alkalmazkodott a vendégség hangulatához és állóképességéhez. Ez spontaneitást és flexibilitást követelt a zenészektől és a zene jellegétől, ami a mai napig, mint zenei stíluselem, tovább öröklődött. Vagyis a klezmer tempója sokszor hullámzó, nem stabil és kiegyenlített, nagy lassításokkal, gyorsításokkal gazdagított. A szomorúbb részeknél a dallam szinte képes megállni, majd később újabb lendületet véve tovább haladni és gyorsulni a vidám szakaszoknál. A dallamok, a hangszerek mindig igyekeznek az emberi érzelmeket visszaadni, az emberi hangot utánozni: témától függően panaszos sírást, vagy nevetést, ujjongást imitálnak.
És melyek ezek a témák a klezmerben? A témaválasztás egészen sokszínű. Kezdve a vallásos témáktól – és énekkel kísért klezmer esetében az imaszövegekből való merítésből – egészen a hétköznapi zsidó élet mozzanataiig terjed: legyen az a kereskedelem, a migráció, családi élet (altatók és az édesanya szerepe) vagy a szerelem.
S mint ahogy a dallam a táncot szolgálta, ezért a daltípusok a tánctípusokhoz igazodtak. Ilyen például az egyik legnépszerűbb, a Freylekhs (ünnepi jiddisül), ami egy román, bolgár eredetű körtánc,
vagy a gyakori Sher (nyíró, szabó jiddisül) ami az egyenes lábmozgások miatt az ollóra emlékeztet ebben a páros ütemű táncban.
De említeni lehet a haszid zsidók által kedvelt, méltóságteljes, páros ütemű Khosidit, a román stílusú Horát, a gyors és pörgős ukrán Kolomeike-t
vagy a mérsékelt tempójú Nigun-t (jelentése dallam).
Ugyancsak kár lenne kihagyni a nagyon népszerű valcer változatot az orosz/lengyel Walszes-t, a lengyel és cseh táncokat, vagyis a mazurkát és polkát, a hagyományos páros ütemű román táncot a Sirbát, a XX. század harmincas éveiben népszerűvé vált argentin tangót, melyekből sokat zsidók írtak és a Humoreszket, ami ebben az esetben hagyományos izraeli tánc, amelyben egy ősi izraeli dallam öröklődik generációkon át.
Vannak azonban nem táncra tervezett dallamtípusok is. Ilyen a Taksim, ami egy szabad formájú előjáték és bemutatja a következő darab motívumait.
Vagy a Fantazi, amely szintén szabad forma, és amelyet hagyományos módon esküvőkön játszanak a vendégeknek ebéd közben. Különleges a Doina, amely egy improvizációs siralom, általában szólóban adják elő és nagyon fontos részét képezi az esküvőknek. Alapja a román juhász siralma, és a kelet-európai imádságokból emel át dallamokat. Ezek a dallamok a kántor gyakorlatát idézik, így ha nem hangszer (jellemzően hegedű vagy klarinét) szólaltatja azt meg, hanem énekhang vesz részt a darabban, mindenképp egy képzett énekes számít előnyösnek a mű megszólaltatásánál.
Végül, de nem utolsó sorban, a klezmerdallamok alapját népszerű imák, azok hangsora, rájuk jellemző dallamvezetése is adhatja.
Az Ahava Rabboh („bővelkedő szeretet” héberül) napi reggeli ima dallamvezetése az egyik legnépszerűbb, ugyanis érzékletesen kifejezi a siralmakat. A Mi Shebeirach („Aki áldott”), a Tóraolvasás után elmondott ima hangsorát gyakran használták tánctételek és a doina alapjaként. Emellett találkozhatunk még a Adoyny Moloch („Uram uralkodik”), a Mogen Ovoys („Elődeink pajzsa”) és Yishtabach („Kiváló lesz”) zsoltárok átdolgozott hangsoraival a zsinagógán kívül is: idő és tér korlátok nélkül a klezmer muzsikában.
Amennyiben szöveg társul a hangszeres zene mellé, akkor leggyakrabban a jiddis nyelvvel találkozhatunk. E rendkívül gazdag, színes és csodálatos származéknyelv megőrzésére tett erőfeszítések a klezmer tovább éltetésével egyidőben történtek a huszadik század második felében. Mindkettő meghatározó zsidó kulturális örökség, és külön öröm, ha ezek egy művészi kompozícióban találkoznak.