Noé, az özönvíz túlélője, korának jámbor embere volt, már születése pillanatában hordozta küldetésének kódját. Lemech, Noé apja mondta fiáról: „számunkra pihenést hoz munkánkban és kezünk fáradalmában, a földön (I.M.5/29). A „pihenést hozó” úgy is fordítható, hogy „vigasztaló” („vigasztal minket”). Vajon Lemech miért a Noé, (Noách) „pihenés” nevet adta fiának, miért nem a Menáchem nevet, ami „vigasztalót” jelent?
Rási szerint Noé volt az első eszközkészítő az emberek között, és megművelhetővé tette a földet, melyet I-ten átokkal sújtott Ádám miatt: „átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át. ( I.M. 3/17).
Bölcseink többsége állította, hogy az „átok”, csak az első emberre, Ádámra volt érvényes.
Noé, 126 évvel Ádám, az első ember halála után született. Kitűnt jámborságával, akkor, amikor „… a föld megromlott Isten előtt, megtelt a föld erőszakkal.” ( I.M. 6/11.) Noé igazi „kakukktojás” volt kora erőszakos világában, kivételes „nagyság” I-ten szemében.
Mindezek ismeretében felvetődik a kérdés: nem lett volna relevánsabb „jámbor” helyett „nagy volt nemzedékében” –ként jellemezni Noét?
Jákob Jichák Horowitz rabbit, a „lublini látót” megkérdezték tanítványai: Ki a jelentősebb I-ten szemében? A jámbor, avagy az, aki korának „nagy” embere?
A rabbi így válaszolt: „Gondoljatok arra, hogyan szokta az ember elmondani a kenyérre az áldást abban az esetben, ha két olyan kenyér van előtte, mely közül az egyik nagy, de nem teljes, mert egy darabot már levágtak belőle. A másik kicsi, de még egész, még épp. Melyikre kell…melyikre lehet áldást mondani? Senkinek sem jutna eszébe a már megkezdett kenyérre áldást mondani! Háláchá kimondja, hogy a kicsi, de „sértetlen” kenyeret illeti az áldás. Ebből tanulható, hogy a jámborság (a lelki értelemben vett teljesség) fontosabb, mint a nagyság….”
“Példa arra, hogy más korban is „megromlott a föld”
Történt, hogy meghalt a jámbor Abba Umna, Tibériás város orvosa. Gyermekei árván, felesége pedig özvegyen és szegényen maradtak. Volt a város szélén egy kis földjük, melyen gyógyfűveket termesztettek. Azt gyűjtötték a város betegeinek, abból éltek csendesen és szerényen. Kahanát, aki régi ellensége és irigye volt a családnak, sokalta a tiszteletet és szeretetet, melyben az özvegy és az árvák részesültek. Elhatározta, hogy kiűzi őket a városból és ő maga fog gyógyfűveket termeszteni. Azt akarta, hogy a betegek az ő nevét emlegessék hálával. Kahana körbejárta a várost és lázítani kezdte a lakosságot Abba Umna családja ellen. Így szólt: „Adakozzatok, hogy szebb és jobb gyógyfűvet termeszthessek nektek! Adakozzatok, hogy tőkét gyűjthessek, hogy megvehessem Abba Umna özvegye és árvái földjét.”
Abba Umna legkisebb fia elment rabbi Joszéhoz és könnyes szemmel elmesélte, hogyan készül Kahana tönkretenni életüket. A mester végighallgatta panaszát, majd így szólt:
„ Az Örökkévaló vigyázz az idegenekre, bíztatja az árvát és az özvegyet, a gonoszok útját pedig ellátja!” (146 zsolt. ) Ne féljetek Tibériás orvosának özvegye és árvái. Hadd gyűjtsön a gonosz kincseket ellenetek. Meglátjátok, majd nektek gyűjt a végén.
Kahana amikor már azt hitte, hogy elég nagy kincset gyűjtött, hogy azt a család ellen használja fel, éjszaka agyvérzés ölte meg. A város úgy döntött, hogy az aranyat, amit Kahana ágya alatt találtak nagy rakásban, Abba Umna özvegyének és árváinak adják!
( Talmud Avoda Zara 17.)