A nemrégiben elhunyt kiváló történész, prof. Gerő András egy 2013-as interjújában[1] így eleveníti fel a forradalom zsidóellenes vonulatát:
„Ha a politika kikerül az utcára, akkor sokféle indulat a felszínre tör. Ez a szabadság része, tudomásul kell venni, ha tetszik, ha nem. 1848 kapcsán voltak antiszemita zavargások… Holott a kor a jogegyenlőség eszméjének áttörését jelentette, azonban a zsidókra vonatkozóan azonnal megjelent az igény, hogy őket zárják ki a jogegyenlősítésből. Ezt mutatták a március 19-i és 20-i pozsonyi antiszemita tüntetések, amelyeket április 4-én Szombathelyen, 5-én Székesfehérvárott és Pécsett, 19-én Pesten követtek zsidóellenes megmozdulások.”
Batthyány Lajos szombathelyi szobra
Az ambivalencia a hazai zsidóság hozzáállásában is megmutatkozott, Gerő rámutat:
„Kettősség jellemezte a zsidóság reakcióját: Horn Ede és Dux Adolf vezetésével kivándorlási irodát hoztak létre. Mások viszont úgy döntöttek, hogy mégiscsak a magyar szabadság ügye mellé állnak, és jelentkeznek a honvédseregbe. Végül is 1849. július 28-án a magyar országgyűlés elfogadta a zsidóság jogegyenlősítéséről szóló törvényt, de ez már csak jelképes gesztus volt, hiszen két héttel a világosi fegyverletétel előtt történt. A győztes Habsburg hatalom nevében fellépő Haynau óriási összegű hadisarcot vetett ki a magyar zsidóságra a forradalmi szerepvállalás miatt.”
Gerő az általam a bevezetőben említett Bernstein monográfiát kritikával illeti, miszerint
„az ő 1898-ban kiadott könyve hangsúlyozza, hogy a magyar zsidóság a nemzeti ügy mellé állt. Talán ennek az asszimilációs hevületnek tudható be, hogy Bernstein alaposan túlbecsüli a számokat. Tudjuk, hogy 1848-49-ben a magyar hadseregben 180-200 ezer fő fordult meg. Bernstein azt mondja, hogy közülük 20 000 volt zsidó. Ami elképesztően nagy szám, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar honvédsereg 10-12 százaléka zsidó származású volt. Ráadásul ez a szám a korabeli zsidóság arányához képest is nagyon magas, merthogy Magyarországon akkoriban 200-300 ezer zsidó élhetett.”
Fontos elem az interjúban, hogy a forradalmi értelmiség miként viszonyult a korabeli zsidósághoz, erről Gerő így fogalmaz:
„A legkiválóbb liberális értelmiségiek nyíltan felléptek a zsidóellenes érzület ellen. Jókai Mór, Csengery Antal, Bajza József és az akkoriban legtekintélyesebb magyar értelmiségi, Vörösmarty Mihály egyaránt elítélte a történteket. A „forradalmár értelmiségiek”, például Táncsics vagy Petőfi plebejus demokraták voltak. Ők nagyon demokratikusan gondolkodtak, minden a nép volt számukra. Mélyen hittek a jogegyenlőségben. Ők komolyan vették a francia forradalom - szabadság, egyenlőség, testvériség – jelszavát.”
Az interjúban megjelenő szombathelyi antiszemita incidensek említése felkeltette az érdeklődésemet és Soltész István[2] idevágó tanulmányát lapoztam fel. Soltész bevezetőjében a probléma lényegét az alábbiban látja:
„A(z 1848. RM) március utáni időszakban a politikai irányzatok között állandósult vita meglehetősen viharosan zajlott, de nem lépett túl bizonyos kereteket. Ezzel szemben számos, elsősorban pannóniai, nyugat-dunántúli város Petőfi által is bírált német polgársága zsidóellenes zavargásokat szított. Ilyen ellenszenv forgószele támadt Vas megyében is.”
A szombathelyi zsinagóga
Molnár András[3] írja egyik jellemző példaként, hogy a Kőszegen és környékén élő liberális nemesek és zsidók egyértelműen támogatták a reformmozgalom védegyleti törekvéseit a honi ipar és kereskedelem felvirágoztatására, ám a kőszegi polgárság zöme, élén a magisztrátussal, passzív maradt. A progresszióval „egy konzervatív szellemű, döntően német kultúrájú szabad királyi város polgársága hosszabb távon nem tudott együtt haladni.” Különös irigységet keltett a korszerűbben gazdálkodó, kitartóan üzletelő zsidó versenytárs.
Soltész felhívja a figyelmet arra, hogy a kereskedelemben és iparosodásban bizakodó „zsidóknak a Reform- Magyarország lett az ideáljuk. Míg II. József uralkodása után bízni kezdtek az uralkodók reform-elkötelezettségében, 1848 tavaszán már szakítottak a Habsburg-mítoszal, és a kárpáti izraeliták a magyar nemzeti liberalizmus szövetségesei lettek. Ilyen mivoltukban tekintették magukat magyaroknak. Állásfoglalásukat bizonyította aktív és bátor részvételük is az önrendelkező Magyarországért való fegyveres küzdelemben.”
március 19-én este ismét Pozsonyban lángoltak fel az indulatok: elterjedt a hír, hogy az országgyűlés a zsidóknak kedvező határozatra készül. Azonnal antiszemita zavargások törtek ki. A tömeg a városban beverte a zsidó lakások ablakait és az üzletek kirakatait, majd megtámadta a várhegyen lévő régi gettót is[4].
A véres Pozsonyt követően a magyar „miniszteri bizottmány” április 3-án rendeletet adott ki, meghagyván minden megye alispánjának, hogy biztosítsák a zsidók iránti előítéletek megszüntetését; jogaikban ne háborítsák őket, ne sértsék személyi biztonságukat. Mindez az ország érdekét és erejét szolgálja, ezért szükség esetén használják fel a nemzetőrség fegyvereseit is a rendteremtésre.
Az állami figyelmeztetés ellenére a szombathelyi zsidóellenes szervezők április 5-ére zavartalanul hívhatták össze provokatív gyűlésüket. A résztvevők közfelordítással döntötték el, hogy a zsidók három nap leforgása alatt hagyják el a várost. A gyűlés tömege csordává változott. Vandál pusztítás kezdődött: megrohanták a zsidók házait, zaklatták családjaikat, feldúlták templomukat, meggyalázták szent tárgyaikat.
A kormány teljhatalmú rendteremtő biztosként Csányi Lászlót és Széll Józsefet küldte Vas megyébe. Mindketten megjelentek az április 24-re összehívott szombathelyi városgyűlésen. Színe előtt semmisítették meg az ötödikén hozott bosszúhatározatot, majd erőteljesen figyelmeztették a keresztény lakosságot: „törekedjen a reája háruló szennyet lemosni, a városnak eddigi szeplőtlen hírét az ország közvéleménye előtt helyreállítani.”
Gerőhöz hasonlóan Soltész is kiemeli Petőfi fontos szerepét az antiszemita indulatok csendesítésében: „Petőfi felháborodottan bírálta a több városban felizzott antiszemitizmust, amellyel a gazdasági versenyben érdekeltek a zsidókat erőszakosan próbálták leseperni a pályáról.”
Szombathely zsidó lakosainak számarányát tekintve a megyei rendelvény szerint összesen 3 nemzetőrt kellett volna kiállítania a honvédő harcokhoz, a szombathelyi zsidóság a kötelező kvótát alaposan túlteljesítette, 27 izraelita nemzetőr vonult be harcolni a magyar szabadságért.
Az izraelita nemzetőrök búcsúztatásakor Königsberg Lajos rabbi emelkedett szólásra, én sem tudnék jobb zárszót adni:
„Magyarország a mi édesanyánk, mely szült és nagyra növelt bennünket, és habár nem ismernek el honpolgárnak, ha sok helyütt kegyetlenül üldöznek is, ha a mi templomunkat és szent tóratekercseinket gyalázatos módon megszentségtelenítették és megrongálták, nem szabad szívünkben a gyűlöletnek és bosszúnak teret engedni. Sőt, imádkoznunk kell jóságos Atyánkhoz, hogy ezt a gaztettet ne torolja meg és ellenségeinknek bocsásson meg.”
