Gondolatok Veszprémy László Bernát: „Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt, 1944-1945” című új könyve kapcsán
Kezdetben – gyerekkoromban – számomra a vészkorszakban minden egyértelmű, fekete-fehér volt, mint egy mesében. A jó zsidók és mindenki más ellenükben, a gonoszok. Mindennek külön nyomatékot adott, hogy a holokauszt rettenetében mindkét szülőjét, 4 testvérét elveszítő, a mauthauseni haláltábort megjárt nagyapám, áldott emlékű Deutsch Nándor olyan 12-13 éves koromban elvitt az akkor még létező Zrínyi katonai filmek mozijába[1], és megnéztük a magyar háborús bűnösök peréről szóló filmet az „Ítél a nép”-et. A pártállami történelmi narratívának megfelelően a filmben is a sematikus szemlélet volt az irányadó, azaz a jó és a gonosz egyszerű küzdelme.
Ahogy cseperedtem egyrészt megismerkedtem édesapámnak, dr. Rosta Jánosnak a nyilas érában menedéket adó dr. Pantol Márton r. kat. hittanár és a cserkészparancsnok csodálatos történetével[2], másrészt olyan további kiváló, igaz emberek tevékenységével, mint Sztehlo Gábor evangélikus lelkész[3]. A keresztény hitet felvevő, ún. kitért zsidók nehézségeivel is találkoztam, az ő speciális helyzetükre gyermekkoromban abból tudtam következtetni, hogy a már említett nagyapám, azt mesélte, hogy volt egy magyar őrmester, aki a munkaszolgálat alatt őrizte őket, és amikor a vallásos zsidók elvonultak imádkozni, az őrmester mindig azt mondta: „magukat többre becsülöm, mint a kitérteket, maguk nem hagyták el a hitüket.”[4].
Stern Samu (1874-1946)
Még mindig a kamaszkornál tartva, olyan félmondatokra lettem figyelmes a családi diskurzusban, miszerint „a Kasztner[5] egy jellemtelen pali volt”, vagy „a Stern Samu is megérte ám a pénzét![6]”
Kasztner Rezső (1906-1957)
Később, mint egyszerű érdeklődő megismerkedtem a zsidó tanácsok[7] munkájával, mindig óvakodtam az olyan sarkos szemlélettől, melyet gyerekkoromban láttam-hallottam, hiszen elképzelni sem tudom, hogy akárcsak jómagam vagy bárki hogyan viselkedett volna sok-sok év üldöztetés, állami szintre emelt antiszemitizmus, zsidótörvények béklyójában.
Veszprémy László Bernát történész, 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története.
Veszprémy vállalta fel annak a történészi régi adósságnak a törlesztését, hogy a Zsidó Tanácsok embert próbáló, embermentő, de sok esetben a kényszer okán ellentmondásos tevékenységét papírra vesse. A kötet fülszövege jól összefoglalja a problematikát:
„A háború után súlyos vádak érték a zsidó vezetőket külföldön és Magyarországon is. Talán nem véletlen, hogy a történészek máig vitatkoznak szerepükről. De valójában mit tudtak ők Auschwitzról a deportálások előtt? Miért nem riadóztatták a vidéki zsidóság tömegeit? Kiváltságos helyzetben voltak-e, vagy ugyanúgy szenvedtek, mint a “kis zsidók”? Kollaboránsnak számítanak-e, vagy nem volt választásuk? Mi volt Horthy Miklós szerepe a budapesti zsidók megmentésében? Veszprémy László Bernát könyve kényes kérdéseket boncolgat, miközben számtalan külföldi és hazai levéltár forrásai alapján próbálja megérteni a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének történetét.”
Amikor nekiláttam a könyv olvasásának, nagyjából az első 30 oldal után tudtam, hogy e művet nem lehet csak úgy „egy levegőre” elolvasni, mint egy regényt. Olyan mennyiségű információt tartalmazó, történészi alapossággal összeállított dolgozatot tartottam a kezemben, mely az adat- és ténytenger okán, folyamatos vissza-visszalapozásra késztetett.
Mitől egyedülállóan tragikus a magyar holokauszt története? Számomra két vonulata van: az egyik, hogy a deportálások nem sokkal az amerikai partraszállás, a „leghosszabb nap”[8], azaz a háború vége felé kezdődtek. A másik pedig, az a tragikusan tévesnek bizonyult szemlélet, melyben a magyar zsidók jó része élt, miszerint:
„hiszen mi asszimilálódtunk, még ha születtek is korlátozó törvények, fizikai bántalmazásban, életünk elleni támadásban nem lehet részünk.”
A „magyarrá válás”, a magyarsággal való sorsközösség még a 40-es években is fontos volt a magyarországi zsidóság számára, nem véletlenül kezdi Veszprémy az alábbi felütéssel könyvét:
„1940 szeptemberében országszerte hálaadó istentiszteleteket tartottak a neológ zsinagógákban Erdély visszatértének megünneplésére, mely során a rabbikat utasították, hogy „a Mindenható áldását kérjék […] az országgyarapító Főméltóságú Kormányzó Úrra […]”. Pár hónappal korábban a kormányzóválasztás húszéves évfordulóját ünnepelték, a szigetvári zsinagógában például Berend Béla neológ rabbi tartott beszédet. A békéscsabai neológ hitközség díszkivilágított zsinagógában ünnepelte meg Horthy Miklós születésnapját 1941-ben, a díszbeszédet Prónai Ernő hitközségi elnök tartotta. „A tengerek hőse, a magyar Alföld fia” – írt a Magyar Zsidók Lapja az otrantói csata 25. évfordulójának kapcsán 1942-ben a kormányzóról. „Mint a […] Tóra […] Józsefről mondja, a Kormányzó Úr Őfőméltósága minden cselekedetén is Isten áldása van” – vélekedett Groszmann Zsigmond későbbi neológ főrabbi az év végén…Természetesen az ortodoxia sem akart kimaradni a hazafiasság demonstrálásából. 1941 decemberében nemcsak a Dohány utcában tartottak ünnepi istentiszteletet a kormányzó névnapja alkalmából, de a Kazinczy utcai ortodox templomban is.”
Innen indulunk, és sok-sok fájdalom, halál és rettenet olvasása után eljutunk 1945. január 18-áig, amikor a szovjet Vörös Hadsereg felszabadította a budapesti gettót:
„Hajnal felé láttuk megrémülten, hogy a meglazított fal téglái megmozdulnak, majd leomlanak, és – megjelent egy orosz katona feje mosolyogva és utána a társaié. […] Ezt leírni szegény az én tollam. Sikoltozás, lárma, térdre hullott öregek. Van isten, kiabálták, megmenekültünk! […] Fel az utcára, mindenki sírt. Szabadok, szabadok, szabadok vagyunk!” – így emlékezik vissza egy fővárosi túlélő.
A felszabadulás örömét gyorsan felváltotta a múlttal való szembenézés igénye, de a tiszta, objektív látásmódot gyorsan eltorzította az állampárti ideológia sematizálást kikényszerítő és saját politikai érdekei érvényesítéséért a „sina ira et studio[9]” örök igazságát sutba dobó szemlélete. Ezt a rendszerváltás bő harminc éve alatt is elmaradt hiátust pótolja Veszprémy László Bernát megkerülhetetlen könyve.
Fájdalmas olvasmány, de kötelező! (Jaffa Kiadó És Kereskedelmi Kft. Budapest, 2023.)
Jegyzetek
[1] A filmszínház a budapesti Erzsébet körút 26. szám alatt volt található, majd a rendszerváltást követően Hunnia néven art moziként és értelmiségi klubként működött.
[2] https://zsima.hu/2022/11/29/vilag-igazai-lehetnek-tevedesek/
[3] https://zsima.hu/2022/07/26/nyari-konyvajanlo/
[4] Az általam ezen írásban ismertetett könyv külön foglalkozik a kitért zsidókkal a „„Kiszolgáltatva zsidóknak” A kitértek helyzete a zsidó tanácsokban” című fejezetben.
[5] Kasztner Rezső (Kolozsvár, 1906 – Tel-Aviv, 1957. március 15.) újságíró és ügyvéd. 1944 áprilisától a Vaada részéről ő vett részt azokon a tárgyalásokon, melyek Andreas Ernst Kurt Becherrel (Adolf Eichmann személyes „zsidóügyi” megbízottjával) folytak. Ennek eredményeképpen a németek egy vasúti szerelvényt nem Auschwitzba, hanem 6 és fél millió pengő (4 millió német birodalmi márka, vagy 1 millió hatszázezer dollár) váltságdíj fejében Svájcba irányítottak. A Kasztner közreműködésével összeállított, németeknek átadott listán szerepelt 388 kolozsvári zsidó neve, akik Kasztner rokonai, vagy egyéb gazdag kolozsvári és környékbeli zsidó család tagjai voltak, valamint zsidó vallási vezetők mellett az erdélyi és magyarországi cionista mozgalom vezetősége. A háború után Kasztner Izraelbe emigrált és 1952-ben a kereskedelmi és ipari miniszter szóvivője lett. 1953-ban egy szórólapon Malchiel Gruenwald (nevét írják Grünwald, Gruenvald és Greenwald formában is) megvádolta, hogy náci kollaboráns volt. Gruenwald zaklatta az izraeli kormányt az igazságtételért, mígnem ellene rágalmazási pert indítottak, mely meglepetésre másfél év után Kasztnert elmarasztaló ítélettel végződött, és Benjamin Halevi bíró szájából elhangzott, hogy Kasztner mintegy „eladta lelkét az ördögnek”.
- március 3-án Kasztnert egy Ze’ev Eckstein nevű ultrajobboldali aktivista két társával együtt a háza előtt megvárta és meglőtte; Kasztner 12 nappal később belehalt sérüléseibe. Az izraeli legfelsőbb bíróság 1958 januárjában perét újratárgyalta, az elmarasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte és Yisrael Kasztnert minden vád alól felmentette.
[6] Stern Samu (Nemesszalók, 1874. január 5. – Budapest, 1946. június 8.) élelmiszeripari üzletember, bankár, előbb pesti, majd országos zsidó vallási vezető. A neológ irányzat vezetőjeként a többséghez hasonlóan a zsidóságot pusztán vallásnak és nem nemzetiségnek tekintette, így önmagát is „Mózes-hitű magyarnak” definiálta, valamint ellenezte a cionizmust is. Stern a német megszállást követően azt remélte, hogy a németek (és nyilasok) katonai veresége hamarabb következik be, mint a magyar zsidók deportálása. A háború után sokan követelték Stern felelősségre vonását, ám végül nem emeltek ellene vádat.
[7] A Magyar Zsidók Központi Tanácsa Magyarország német megszállása után német utasításra felállított testület, amelynek feladata a németek és a zsidó közösségek közötti közvetítés, a megszállók információkkal való ellátása és utasításaik végrehajtása volt. Elnöke Stern Samu volt. A magyar kormány által április 22-én kiadott rendelet a már létező Zsidó Tanács működésére adott utasítást, és nevét Magyarországi Zsidók Szövetségére változtatta. A Központi Tanácshoz hasonlóan több városban helyi szinten is alakultak zsidó tanácsok magyar hatósági utasításra. A nyilas puccs után a Központi Tanács fő tevékenységi köre a pesti gettó életének megszervezése volt. (forrás: https://hdke.hu/tudastar/enciklopedia/zsido-tanacs/)
[8] Ajánlott irodalom: Cornelius Ryan – A leghosszabb nap (legutóbbi kiadás: Magyar Könyvklub, Budapest, 1999)
[9] (lat.) a. m. harag és elfogultság nélkül. pártatlanul. Tacitus Annaleséből. Publius (vagy Caius) Cornelius Tacitus (i. sz. 55 vagy 56 – valószínűleg 117 és 120 között) római történetíró így fogalmaz a művében: „Ezért az a szándékom, hogy Augustusról keveset mondok el, csak uralkodása legvégét, majd Tiberius principatusát és a többiét, harag és részrehajlás nélkül, mivel egyikre sincs okom.” Azóta a történelemírás, a történészi szemlélet egyik vezérfonala, a tárgyilagosság alapelvi kötelme.