I. rész – a Millenniumi évforduló

Holnap este, az első széder esti vacsorával köszönt be Pészach, azaz „az elkerülés ünnepe” (héberül: hág hápeszáh), a kifejezés Tórai szakaszból ered, mivel az Egyiptomban rabszolgasorban élő zsidók házainak elkerülését a héber szöveg a peszáh szóval fejezi ki.

A bibliai tíz csapás (amely Egyiptomot érte) közül az utolsó volt az elsőszülöttek halála, ezt a csapást a zsidóknak nem kellett elszenvedniük, mert házaikat megjelölték egy bárány vérével, így a halál elkerülte fiaikat. E csapás után a fáraó engedélyezte, hogy a rabszolgaként élő zsidók elhagyják az országot. Éppen ezért nevezik Pészachot a szabadság ünnepének (hág háhérut) is.

Itt a ZSIMA felületén több írás is foglalkozik az ünnep rituáléival, szokásaival és vallási-történeti hátterével; én ma olyan ünnepi gondolatokat villantok fel, melyek összefüggésben vannak a magyar történelem XX. század első felének sorsfordító pillanatával.

Ahogy a mondás tartja, a XX. század egy hosszú évszázad volt, melynek magyar történelmi kezdőpontja a honfoglalás (896) ezeréves, millenniumi évfordulója. 1896-ban Budapest öles léptekkel haladt a világváros státus felé: ekkor nyerte el mai is ismert formáját a Hősök tere, elindult Európa második földalatti vasútja, a Millenniumi Földalatti Vasút (a köznyelvben: Kisföldalatti). 1896 Pészachján, az Egyenlőség zsidó hetilap hasábjain dr. Schwarz Mór főrabbi (1869-1934) így köszönti az ünnepet:

„A magyar zsidóság még soha nem ülte meg Peszachját oly ünnepélyesen, mint az idén. Mint szabad országnak politikailag és vallásilag teljesen szabad polgárai dicsőíthetjük ez évben a széder alkalmával, amidőn a szabadság utáni vágy, a teljes egyenlőség reménysége oly bensőségesen jut kifejezésre és áldása oly boldogító módon ecseteltetik, a mindenható Istent, a ki megajándékozott bennünket egy páratlan jóságú királlyal a szabadelvűség és humanitás elvei szerint működő bölcs törvényhozókkal, a ki megengedte hogy oly nép között lakjunk, melynek józansága, fölvilágosodottsága és lovagiassága csak rokonszenvet és szeretetet biztositnak számára.”

Schwarcz főrabbi öröme azonban nem teljes. „A Pharaók még nem haltak ki.”– fogalmaz a hittudós. Schwarcz így folytatja:

 

„Köztünk is vannak olyanok, akiknek szívében és értelmében nincsen meg a teljes egyensúly, akik azt az egyensúlyt is meg akarják zavarni, amit a nemzet békéjének nevezünk, akik nemzeti kiállításunk objectumai közé egy rút, csúf tárgyat akarnak csempészni, a fajgyűlöletet, az előítéletet…Vallásunk egyenjogúsításának első évében újra előáll az előítélet, a szabadság irigyeként lép föl és újra hangoztatja ama rettenetes vádat, hogy Izrael, amelynek erkölcsi és vallási parancsolatai e mondatban csúcsosodnak ki: »Szentek legyetek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló, a ti Istenetek« — szabadsága ünnepén emberi véráldozatot mutat be Istenének. És ezen vádat az ország és a világ színe előtt 2 nappal Peszah ünnepe előtt tárgyalják.”

 

Első olvasatra azt gondolnánk, hogy az elhíresült tiszaeszlári vérvádra[1] utal Schwarcz, de az a per 1884. május 10-én zárult jogerős felmentő ítélettel. Schwarcz főrabbi az úgynevezett garam-kis-sallói vérvádról tesz említést pészachi gondolataiban, melyet a budapesti esküdtszék két nappal Pészach előtt, 1896. március 26-án tárgyalt[2]. Schwarcz pészachi beszédében a vérvád szülte „szellemi fekélytől, a szenvedélyek fékeveszett dühöngésétől, az erkölcsök végleges hanyatlásától” kívánta megvédeni a magyar hazát.

 

Zárógondolataiban dr. Schwarz Mór főrabbi rámutat:

„Isten mentse e csapásoktól mi magyar hazánkat, melyen szívünk minden rostjával csüngünk, melynek boldogsága a mi boldogságunk, és melynek szerencsétlensége a mi szerencsétlenségünk. A szabadság ünnepe öntsön bátorságot lelkünkbe és ébressze föl bennünk valódi hivatásunk tudatát. Lépjünk föl bátran ellenségeink rágalmazása és részakarata ellen. Bizonyítsuk be nekik szóval, tettel, életünk kifogástalanságával vádjaik alaptalanságait, ráfogásaik haszontalanságát.”

A következő lapszámban, már az ünnep után, még egy részben foglalkozom Pészach ünnepével a sorsfordító XX. századi napok tükrében.

 

Fenti írásom megjelenése után jelent meg ez az írás a Szombat hasàbjain. Tartalmával egyetértek. Tessenek megfogadni Schwarcz főrabbi útmutatásait!

 

Minden kedves hittestvéremnek Kóser Pészachot, keresztény barátaimnak, olvasóimnak Áldott húsvétot kívánok!

 

 

[1] A tiszaeszlári vérvád vagy tiszaeszlári per az 1882–1883 között Tiszaeszláron, majd Nyíregyházán lezajlott eljárás és az ahhoz kapcsolódó politikai és közéleti viták összefoglaló neve. A vérvád, amelyben a tiszaeszlári zsidókat egy keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával gyanúsították meg, rövidesen a magyar politikai erők összecsapásának terepévé vált, Európa-szerte nagy figyelmet kapott, és nagy hatással volt a magyarországi antiszemitizmus későbbi alakulására. Az 1882-ben a falubeli zsidók és számos társuk ellen megindult eljárás, majd az 1883-ban lezajlott, a koncepciós perek vonásait magán viselő per – amelyben Eötvös Károly és védőtársai vállalták magukra a zsidók védelmét – végül a vádlottak felmentésével végződött. Önálló cikkben foglalkoztam a kérdéssel.

[2] A felvidéki Garam-Kis-Sallón Fusz János, katolikus segédlelkész egy Ádler Ignác nevű zsidó kereskedőt gyanúsított meg egy öt és féléves kislány rituális meggyilkolásával. Híveit nyilvánosan izgatta ellene, és „Új rituális gyilkosság” címmel olvasói levelet írt a Katolikus Néppárt orgánumának számító Magyar Állam című hetilapba. A képtelen vádat az áldozat boncolását végző orvos is megerősítette. Ádler boltját a helybeliek bojkottálták, a kereskedő tönkrement, majd a meghurcoltatásától „súlyos agybántalmat kapott” és öngyilkosságot követett el. Hozzátartozói beperelték Fusz Jánost és a Magyar Állam című újságot. A segédlelkészt a bíróság 14 napi fogházra és 50 forint pénzbüntetésre ítélte, a lapot pedig helyreigazításra kötelezte. (Forrás: Pelle János: Vérvád és pszichohistória (Életünk 57. évf. 3. sz. (2019.))