A vékony csend hangja

Petrovits Péter
2023.05.19.

Bamidbár

A Bamidbárt általában a Sávuot előtti Sábáton olvassák. A bölcsek tehát összekötötték a kettőt. Sávuot a Tóra átadásának ideje. Bamidbár azt jelenti: „A sivatagban.” Mi tehát a kapcsolat a sivatag és a Tóra, a pusztaság és I-ten szava között?

A bölcsek többféle értelmezést adtak. A Mechilta szerint a Tórát nyilvánosan, nyíltan és egy olyan helyen adták, amely senki-földje, mert ha Izrael földjén adták volna, a zsidók azt mondták volna a világ népeinek; „Nektek nincs részetek benne.” Ehelyett, aki akar, jöjjön és fogadja el. (Mechilta, Jitro, Bachodes, 1.) Egy másik magyarázat: ha a Tórát Izraelben adták volna, a világ nemzeteinek lett volna mentségük arra, hogy nem fogadják el. Ez azt a rabbinikus hagyományt követi, hogy mielőtt I-ten a Tórát az izraelitáknak adta volna, felajánlotta azt az összes többi nemzetnek, és mindegyik talált okot az elutasításra. (Mechilta, Jitro, Bachodes, 5.)

Még egy további gondolat: ahogyan a pusztaság is ingyenes – a belépés nem kerül semmibe -, úgy a Tóra is ingyenes. Ez I-ten ajándéka számunkra. (Mechilta, Jitro, Bachodes, 5.)

De van egy másik, spirituálisabb ok is. A sivatag a csend helye. Nincs semmi, ami vizuálisan elvonhatná a figyelmet, és nincs környezeti zaj, ami elnyomná a hangokat. Az biztos, hogy amikor az izraeliták megkapták a Tórát, volt mennydörgés, villámlás és a sófár hangja. A föld úgy érezte, mintha alapjaiban remegne. De egy későbbi korban, amikor Élijáhu próféta ugyanezen a hegyen állt a Baál prófétáival való összecsapása után, nem a forgószélben, a tűzben vagy a földrengésben találkozott I-tennel, hanem a (קוֹל דְּמָמָה דַקָּה) „kol demama daka”-ban, a csendes, kis hangban, szó szerint: ”a vékony csend hangjában.”( 1 Királyok 19/9-12.) Ez az a hang, amit csak akkor hallasz, ha figyelsz. A midbar, a sivatag csendjében hallhatod a „medáber”-t, a Beszélőt, és a „medubár”-t, azt, ami megszólal. Ahhoz, hogy meghalld I-ten hangját, hallgató csendre van szükség a lélekben.

Sok évvel ezelőtt a brit televízió dokumentumfilm-sorozatot készített A hosszú keresés címmel a világ nagy vallásairól. Amikor a judaizmusra került a sor, a műsorvezetőt mintha meglepte volna annak virágzó, zsibongó zűrzavara, különösen a hangos, vitatkozó hangok a Bét Midrásban – a tanházban. Elie Wieselnek erre megjegyzést téve megkérdezte: „Van olyan, hogy csend a judaizmusban?” Wiesel válaszolt: „A judaizmus tele van csenddel… de nem beszélünk róluk.

A judaizmus verbális kultúra, a szent szavak vallása. I-ten a szavak által teremtette a világegyetemet: „És mondta I-ten: Legyen… és lett.” A Targum szerint a beszéd képessége tesz minket emberré. Azt a kifejezést, hogy „és az ember élő lélekké lett” (1M2/7) úgy fordítja, hogy „és az ember beszélő lélekké lett.” A szavak teremtenek. A szavak kommunikálnak. Kapcsolatainkat a nyelv alakítja jó vagy rossz irányban. A judaizmus nagy része a szavak világokat teremtő, vagy széttörő erejéről szól.

A csendnek tehát a Tenachban gyakran van negatív jelentése. „Áron hallgatott” – mondja a Tóra két fia, Nádáv és Ávihu halála után (3M10/3). „A halottak nem dicsérnek téged” – mondja a 115. zsoltár – „sem azok, akik [a sír] csendjébe szállnak le.” Amikor Jób barátai eljöttek, hogy megvigasztalják őt gyermekei elvesztése és más nyomorúságok után, „akkor leültek vele a földre hét nap és hét éjjel, de senki sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy nagyon nagy a fájdalma.” (Jób 2/13).

De nem minden hallgatás szomorú. A zsoltárok szerint: „Neked a csend dicséret.” (Zsoltárok 65/2) Ha valóban áhítattal tekintünk I-ten nagyságára, a világegyetem kiterjedésére és az idő szinte végtelen kiterjedésére, akkor legmélyebb érzelmeink valóban túl mélyen rejlenek ahhoz, hogy szavakkal kifejezzük őket. Csendes közösséget fogunk megtapasztalni. A bölcsek nagyra értékelték a csendet, „A bölcsesség kerítésének” nevezték. (Avot 3:13.) Ha a szavak egy érmét érnek, a csend kettőt. (Megilla 18a.) R. Simon ben Gamliel mondta: „Egész életemben a bölcsek között nőttem fel, és nem találtam jobbat a csendnél.” (Avot 1:17.)

A papok szolgálatát a Templomban csend kísérte. A leviták énekeltek az udvaron, de a papok – ellentétben más ókori vallásokban élő társaikkal – nem énekeltek és nem beszéltek az áldozatok felajánlása közben. Egy tudós (Israel Knohl.) ennek megfelelően „a Szentély csendjéről” beszélt. A Zohár (2a) úgy beszél a csendről, mint arról a közegről, amelyben mind a fenti, mind a lenti Szentély létrejön.

Voltak zsidók, akik a csendet, mint lelki fegyelmet ápolták. A breszlavi haszidok a mezőkön meditálnak. Vannak zsidók, akik a „taanit dibbur”-t, a „szavak böjtjét” gyakorolják. A legmélyebb imánkat, az amida magányos elmondását „tefillá be-lachás”, „csendes ima” néven emlegetik. Ez a gyermekért imádkozó Hanna példáján alapul. „Ő a szívében szólt. Ajkai mozogtak, de hangját nem hallották.” (1Sám 1/13).

I-ten meghallgatja csendes kiáltásunkat. Abban a fájdalmas történetben, amelyben Sára azt mondta Ábrahámnak, hogy küldje el Hágárt és fiát, a Tóra azt mondja, hogy amikor elfogyott a vizük, és a kicsiny Izmael a halálán volt, Hágár sírt, I-ten mégis meghallotta „a gyermek hangját” (1M21/16-17). Korábban, amikor az angyalok meglátogatták Ábrahámot, és közölték vele, hogy Sárának gyermeke lesz, Sára belsőleg, azaz némán nevetett, mégis meghallotta őt I-ten (1M 18/12-13). I-ten akkor is meghallja a gondolatainkat, ha azok nem jutnak kifejezésre beszéd formájában.

 

A judaizmusban a csend, ami számít, a hallgató csend – és a hallgatás a legfőbb vallási művészet. A meghallgatás azt jelenti, hogy teret adunk másoknak, hogy beszélhessenek és meghallgattassanak. A világ nyelveiben nincs olyan szó, amely megközelítőleg is megfelelne a héber (שמע) „s-m-a” igének, annak sokféle értelmének: hallgatni, meghallgatni, odafigyelni, megérteni, belsővé tenni és cselekedettel reagálni. Ez volt az egyik kulcseleme a szináji szövetségnek, amikor az izraeliták, miután már kétszer is kimondták: „Mindent, amit I-ten mond, megteszünk”, ezután azt mondták: „Mindent, amit I-ten mond, megtesszük és meghallgatjuk [venisma]. „(2M24/7) A nisma – a hallgatás, a meghallgatás, a figyelem, a válaszadás – kulcsfontosságú vallási cselekedet. A judaizmus tehát nemcsak a cselekvés és a beszéd vallása; hanem a hallgatás vallása is. A hit az a képesség, hogy a zaj alatt meghalljuk a zenét. Ott van a szférák csendes zenéje, amelyről a 19. zsoltár beszél:

 

הַשָּׁמַיִם מְסַפְּרִים כְּבוֹד קֵל וּמַעֲשֵׂה יָדָיו מַגִּיד הָרָקִיעַ: יוֹם לְיוֹם יַבִּיעַ אֹמֶר וְלַיְלָה לְּלַיְלָה יְחַוֶּה

דָּעַת:

אֵין אֹמֶר וְאֵין דְּבָרִים בְּלִי נִשְׁמָע קוֹלָם: בְּכָל הָאָרֶץ יָצָא קַוָּם וּבִקְצֵה תֵבֵל מִלֵּיהֶם…

 

Az egek I-ten dicsőségét hirdetik Az ég az Ő keze munkáját hirdeti. Napról napra beszédet árasztanak, éjszakáról éjszakára tudást közölnek. Nincs beszéd, nincsenek szavak, Hangjukat nem hallják. Mégis zenéjük áthatja az egész földet… (Zsoltár 19/2-5)

 

Ott van a történelem hangja, amelyet a próféták hallottak. És ott van a Szináj parancsoló hangja, amely továbbra is szól hozzánk az idő szakadékán át. Talán a modern kor embere számára a „Tóra az égből” fogalma problematikus, mert elvesztettük a szokásunkat, hogy a transzcendencia hangjára, a pusztán emberi hangon túli hangra figyeljünk. Eléggé figyelnek ma a zsidó világban? A házasságban valóban meghallgatjuk-e a házastársunkat? Szülőként valóban meghallgatjuk-e gyermekeinket? Vezetőként meghalljuk-e azoknak a ki nem mondott félelmeit, akiket vezetni szeretnénk? Megértjük-e a közösségből magukat kirekesztettnek érző emberek megbántottságát? Valóban állíthatjuk-e, hogy I-ten hangjára hallgatunk, ha nem hallgatjuk meg embertársaink hangját? Időről időre vissza kell lépnünk a társadalmi világ zajától és nyüzsgésétől, és meg kell teremtenünk a szívünkben a sivatag csendjét, ahol a csendben hallhatjuk a „kol demama daká”-t, I-ten csendes, kicsi hangját, amely azt mondja nekünk, hogy szeretnek minket, hogy meghallgatnak, hogy I-ten örökké tartó karjai átölelnek minket, hogy nem vagyunk egyedül.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!