Tórából következtetett hagyomány szerint ünnepnapokon és Jom Hakippurim (Izraelben a reggeli ima alatt is) a kohaniták, a lévi törzshöz tartozó Áron fiainak leszármazottjai napjainkban áldást mondanak a közösségre. Az áldás elmondásának neve „düchenolás”. Nevét a jeruzsálemi Szentélyben található emelvényről kapta, ahonnan az áldás elhangzott. Az áldás szövege mózesi eredetű: „Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg! Világíttassa az Örökkévaló neked az ő színét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét!” (IV.M. 6:24-26)
A hagyományhoz tartozik az, hogy az áldás szöveg elhangzása alatt a közösség tagjai arccal az áldást mondó felé fordulnak, úgy, hogy nem nézhetnek rájuk. Ezért szokássá vált az áldás alkalmával táleszt borítani fejünkre. A kohénok, miután a léviták leöntik kezeiket, cipőjüket leveszik lábukról. „A „kohanita áldást” jellegzetes kéztartással, fejüket és kezüket tálesszal letakarva, tradicionális kantációval mondják, úgy, hogy nem nézhetnek kezeikre. A kohanita kéztartás: a tenyerek a fej magasságába vannak emelve, a két nagyujj érinti egymást, a két kézen a III. és IV ujjak V formájú nyitásban vannak.
Az áldást ismertető Tóra szöveg (IV.M. 6/24-27) így folytatódik: „És helyezzék nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.” (u.o.27.) Ebből kikövetkeztethető az, hogy az áldást mondó kohenek csak közvetítői szócsövei I-ten áldásának! Fontos elvárás, hogy szolgálatukat hassa át a szeretet.
A kohénok a dühenolás alkalmával az itt olvasható szöveget azzal vezetik be, hogy szeretettel fogják áldani Izrael fiait. Ennek kapcsán mondta Jekutiél Jehuda Halberstam Sanz- Klausenburg rabbija (1905-1994 Krakkó): „Izrael gyermekei, a Tóra, és az Örökkévaló az áldással eggyé válnak: egymásra vannak utalva. Csak az szeretheti a Tórát, aki szereti a testvéreit, és csak az szeretheti igazán az Örökkévalót, aki szereti a Tórát”.
Napjainkban a világ minden közösségében a papi áldás más alkalommal is elhangzik: mikor az apa megáldja gyermekét, bar mizva, bát mizva, esküvő, rabbiavatás alkalmából stb.
Mose ben Israel Iszerlesz (1525-1572 Krakkó), aki Joszef ben Efraim Káró (1488-1575 Tzfat- Izrael) „Sulchán Áruch” háláchá gyűjteményéhez a német nyelvterületen élő közösség szokásait és hagyományat figyelembe vevő mű szerzője felvet egy kényes paradigmát a kérdésben! Szerinte, nem kohén személy szájából nem hangozhat el papi áldás, mert az szembe menne a Tóra utasításával, amiből az következtethető, hogy csak kohén mondhat áldást fenti szöveggel, senki más. Mose Iszerlesz zseniális „kiskaput” talál a paradigma feloldására: az áldás szöveg elmondásával a „nem kohen” személy egyben I-ten szeretetét közvetíti, azaz tanulja! A tilalom viszont nem vonatkozik a Tóra tanulására, minden reggel, vagy más alkalommal elmondott áldásra. Azóta a hangsúly azon van, hogyan lehet, kell helyesen mondani az áldást!
Ráv Joel Sirkes (1561-1640 Krakkó) szerint nem kohén személyek is mondhatnak papi áldást, de csak kohén kéztartással, kinyújtott karokkal! Eliezer Dávid Grünwald szatmári rabbi (1867-1929) az előbbivel szembe menve felhívja a figyelmet, hogy amikor péntek este az apa megáldja gyermekeit a papi áldás szövegével, ne mindkét kezét, csak egyiket helyezze gyermeke fejére. Abból indult ki, hogy az egy kézen lévő ujjak összesen tizenöt ujjpercből állnak, ahogy a kohanita áldás éppennyi szóból, tehát elég egy kéz ráhelyezése is.
Ha két gyereke van, akkor a helyzet adott, ha több, felváltva helyezze kezeit gyermekei fejére.
Persze, mindet összevetve a lényeg az áldáson van, ahogy az áll: “Megáldom a téged áldókat…” (I.M. 12/3.)
„Áldj meg édesapám”- kérlelte esküvőjén lánya Rabban Gamlielt. Ekkor apja ezt mondta: „Adja Isten, hogy ne térj többé vissza hozzánk!” „Milyen áldás ez, amit mondtál édesapám?- kérdezte a lány. „A legjobb, amit kívánhatok neked: „Légy boldog új hajlékodban, és ne kívánkozz vissza férjed mellől a szülői házba.” (Bráchot Toszafot)