Az előző részben többek között szó volt arról, hogy az ivrit nyelvben nincs kis- és nagybetű. Amik viszont vannak: nemek, úgymint hím- és nőnem. Nyilvánvaló, hogy több dolog határozza meg, milyen nemben szólalunk meg: a beszélő/k neme, a közvetlenül megszólított/ak neme, illetve az(ok)é, aki(k)ről beszélünk.
Mind egyes szám, mind többes szám első személyben a hím- és nőnemű személyes névmás megegyezik, ezért írott szövegnél az ige neméről lehet megtudni a megszólaló/k nemét. A mellékneveknek és főneveknek is van nemük, ami a végződésükről állapítható meg.
Mielőtt bárki udvariatlanságnak tekintené, hogy fentebb a nőnem elé helyeztem a hímnemet, be kell vallani: az ivritben az utóbbi a domináns. Gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ha egy 49 hölgyből és egyetlen egy úrból álló csoportot szólítok meg, akkor bizony hímnemben szólok hozzájuk. Ez a nyelv egyik sajátossága, értelmetlen lenne helyteleníteni vagy elítélni. Mint ahogyan például azt is, hogy a „férj” és a „tulajdonos” főneveket ugyanaz a szó jelöli. Feminista mozgalmak tagjai jó ideje tiltakozásként a „párom” kifejezést használják helyette házastársukra, lehet követni őket.
Sajátos hangulatot ad a bibliai szövegeknek az „uram” megszólítás vegyítése a tegezéssel (pl. Efron és Ábrahám alkudozásában a Machpéla barlangra: „Nem, uram, hallgass meg engem”…). Ugyanígy hangzana ez ma is. Pedig magázás létezik a nyelvben, csak éppen ritkán használják. Akkor sem feltétlen a tisztelet jeleként, hanem például, amikor az Izraelben ritkaságszámba menő rideg távolságtartást szándékoznak kifejezni. Olyankor egyes szám harmadik személyben szólítják meg az illetőt.
Már a múlt század elején történtek kísérletek a nyelv latin betűkkel történő lejegyzésére, ezek azonban kudarcot vallottak. Később felmerült a gondolat, hogy a különbözőképpen leírt, de ma már azonos módon kiejtett betűk közül, pl. שׂ és ,ס csak az egyiket hagyják meg. Aztán ez a javaslat is lekerült a napirendről. Képzeljük csak el, ha Izrael nevét „szin” helyett „szamech-hel írnák le, így: יסראל.
Vannak olyan különbségek az ivrit és a magyar között, amelyeket más nyelvet is beszélők nem találnak furcsának. Ilyen például a magyarhoz képest fordított jelzős szerkezet, vagy a prepozíciók használata. Ami szokatlan, hogy néhány rag az ivritben előre kerül és egybeírják a szóval, akárcsak a határozott névelőt, valamint az „és” és a „hogy” kötőszavakat. A főnévi igenév -ni végződése is a szó elejéhez csatlakozik, ugyanakkor pl. a tárgyrag vagy az eszköz- és társhatározó rag-, bár szintén a szó előtt van, -külön írandó, a személyrag viszont a szó végén jelenik meg.
Nyelvi sajátosság, hogy a létige jelen idejű alakja nem létezik. Én, te, ő, mi stb. voltunk és (egyszer majd talán újra) leszünk, de aki van, az csakis és kizárólag az Örökkévaló. Az ő neve, az a bizonyos tetragram – יהוה –, amit nem ejtünk ki[1], magában foglal múltat, jelent és jövőt: volt, van és lesz.
Akkor hát mi történik velünk? Hogyan fejezem ki pl. azt, hogy vidám vagyok? Egyszerűen így: „én vidám”, és hogy egyértelmű legyen, kiről van szó, jelen időben minden esetben oda kell illeszteni a személyes névmást. Nem olyan bonyolult, hamar meg lehet szokni.
A fordításról. Ajánlatos már a kezdet kezdetén minden szót, kifejezést és mondatot lefordítani, az utóbbit már csak az eltérő szórend miatt is. Ahogy haladunk a nyelvtanulással, kiderül majd, hogy szó szerinti fordítás nem mindig lehetséges, meg kell találni a magyar megfelelőt. Néhány példa: ivritül igazságvizsgáló – magyarul hazugságvizsgáló. Persze az is elegáns megoldás, ha poligráfnak fordítjuk. Kedvenc példám pedig egy közmondás: A teve csak a többiek púpját látja. Ennek a magyar megfelelője: más szemében meglátja a szálkát, a sajátjában a gerendát sem. És még egy kifejezés a Közel-Kelet kedvenc állatával: a szalmaszál, amely eltörte a teve hátát. Ennek a „magyarosítását” az olvasóra bízom.
Jegyzet:
[1] A magánhangzóktól függően két másik nevet mondunk helyette: Adonáj vagy Elohim – szefárd kiejtés szerint Elokim.