A zsinagógai naptár nincs tekintettel az évszakok sugallta kedvre, hiszen a nyár mindenkiben a jókedvet, a pihenést idézi, de a vallásos zsidó számára a gyász is megjelenik a legmelegebb évszakban: az év legszomorúbb és legtragikusabb napja az áv 9-ei böjt (a 2023-as polgári esztendőben július 27-re esik), Tisá BeÁv. Ezen a böjt- és gyásznapon egyszerre emlékezünk az Első Jeruzsálemi Templom i. e. 586-ban történt lerombolására és a Második Templom megsemmisülésére, amely szerencsétlen történelmi egybeeséssel i. sz. 70-ben ugyanezen a napon történt.
Tisá BeÁv tetőzi be a háromhetes félgyász időszakát, amely a támuz 17-ei kisebb böjttel kezdődik az első rés emlékére, amelyet a babilóniaiak törtek Jeruzsálem falain. Ez alatt a háromhetes időszak alatt nem szabad esküvőt vagy más ünnepi összejövetelt rendezni, különösen zenéset nem.[1]
Nekünk, magyar zsidóknak a nyár ezen felül összekapcsolódik 1944 tragédiájával, a fővároson kívüli zsidóság ipari méretű megsemmisítésével, május 15. és július 8. között a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 435 ezer embert deportáltak – 10-15 ezer kivételével – Auschwitz-Birkenauba.
Anyai nagyapai oldalról a celldömölki Deutsch család számos tagja halt mártírhalált a vészkorszak alatt, nagyapámon, Deutsch Nándoron kívül és e hasábokon már többször idézett öccsén, Deutsch Dezsőn kívül az egész celli Deutsch család: két fivér, két húg, az idős szülők, mind-mind odavesztek a rettenetben. A celldömöki zsidóság mártíromságát feldolgozó mű[2] függelék részében így emlékezik nagyapámra:
„Ők átélték a Holocaust szörnyűségeit, de ma már sajnos nincsenek közöttünk. Deutsch Nándor kereskedő, 1942-től a 103/2-es századnál teljesített Lengyelországban szolgálatot, majd 1944. márciusától politikai fogoly volt. Utána deportálták és Gunskirchenben szabadult fel. Szüleit, feleségét, gyermekét, 5 (a valóságban 4- megj. RM) testvérét és családját vesztette el. Zoltán bátyja sírját ő maga ásta meg Kópházán és Jenő bátyját, akivel 30 hónapig együtt szolgált, Mauthausenben egyedül vitte a krematóriumba.”
Igen, nagyapám ezeket a történeteket mesélte el gyermekeinek és később unokáinak. Két típusa lehet a túlélőknek: akik utána mindent eltemettek magukban, míg voltak, akik mindent elmeséltek a borzalmakról. Nagyapám és Dezső bácsi az utóbbiak közé tartoztak.
Deutsch Dezső
Dezső bácsi visszaemlékezéseiből fontos kiemelni, hogy mindig voltak, akik a legkegyetlenebb időkben is emberségesek tudtak maradni, Dezsike[3] így emlékezik vissza:
„Aztán megérkeztünk a Don folyóhoz, ahol elszállásoltak minket borzalmas sátrakban, és elkezdődött az árokásás és a tankcsapdakészítés. Ez egy teljesen értelmetlen munka volt, és közben jött az ősz és a kegyetlen tél, és a frontvonal egyre közeledett. Őszig egy hozzávetőlegesen kedves, nem rosszindulatú századparancsnokunk volt. Amikor azonban kiderült számára, hogy a front egyre közelebb van, és hogy lehetetlenség lesz magunkat megvédeni, akkor szabadságot kért, és soha nem jött vissza, és jött egy másik, aki kegyetlen volt és szadista, és hullottunk, mint a legyek. Novemberben ért engem a találat, és nagy szerencsémre elkerültem egy kórházba, ahol a magyar katonákat ápolták, de a zsidókat ledobálták a pincébe, ágy meg minden nélkül. Az orvos naponta egyszer lejött, de nem csinált semmit, zsidóknak nem volt szabad gyógyszert sem adni, meg kötszert sem. Valami ételt kaptunk, én meg lábadoztam, és fel tudtam már kelni, és akkor elkezdtem segíteni a körülöttem lévőknek. Egyik nap jön le a főhadnagy orvos, és vele jött egy lány, aki mikor elment az orvos, odasietett hozzám, és mondja, „Deutsch úr, nem ismer meg? A maguk törzsvásárlója voltam Cellen [Celldömölkön], látja rajtam ezt a cipőt, még maguknál vettem. Nem tudok segíteni, de azért megpróbálom magát szemmel tartani. Teltek a napok, és egyszer csak jön és súgja, hogy holnap mindenkit, aki tud menni, visszaküldenek a frontra, mert túl nagy a zsúfoltság, és próbáljak meg valamit kitalálni. Jött is másnap a főhadnagy, és mondta, hogy indulni kell, én meg mondtam neki, hogy éppen most írtam az egységemnek, hogy küldjék el a ruháimat, amiket ott hagytam, amikor behoztak, és ha én most megyek vissza, akkor pont elkerülöm a csomagomat, és mínusz 30 fok van, és azonnal megfagyok. Ez egy rendes ember lehetett, lehúzott a listáról, és mondta, hogy majd menjek a következő szállítmánnyal. Pár nappal később pedig elintézte, hogy én legyek a pincében másodmagammal a mindenes, aki az ételt hordja, aki a halottakat kihordja, aki ellát mindenkit stb. Bejárásom lett a konyhába, ahonnan néha kaptam extra adagot, és akkor az enyémet elosztottam a lentiek között.”
Celldömölki látkép, balra a zsinagóga
Dezső bácsi végül 1948-ban jött haza orosz fogságból, hála Teremtőnek majd 100 éves koráig köztünk volt, egészségben.
Apai oldalról dédapám Aranyi (sz. Goldman) Lipót újságíró, lapszerkesztő a nyilas terror áldozata lett. Aranyi a Nemzet (1892–99), a Magyar Újság, a Magyar Nemzet (1899–1903) és 1903-as alapításától Az Újság belső munkatársa, az utóbbi törvényszéki rovatvezetője. Tagja volt a Borsszem Jankó című humoros hetilap szerkesztőségének. Egy nyilas igazoltatás során felesége szeme láttára a Szent István körúton agyonlőtték.
Térjünk vissza a címhez, hiszen azt írom: magyar holokauszt közelgő 80. évfordulója elé.
A kevés számú olyan túlélő, akinek konkrét, megbízható emlékei vannak a vészkorszakról minimum a kilencvenedik éveikben élnek. Különösen fontos lenne azoknak a túlélőknek a visszaemlékezéseit dokumentálni, akik eleddig nem vagy nem teljesen vettek részt a különböző elbeszéléseket (oral history) rögzítő programokban. Jó lenne, ha a különböző megemlékezések díszvendégei ők lennének, hiszen az élet végessége okán az utolsó alkalom, amikor még az ő életükben méltó módon emlékezhet az egész ország a holokauszt borzalmaira.
Jegyzetek:
[1] Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni (online kiadás)
[2] CZIRÓK ANDRÁS A CELLDÖMÖLKI HOLOCAUST TÖRTÉNETE A HELYI SAJTÓ ÉS VISSZAEMLÉKEZÉSEK TÜKRÉBEN*
[3] Deutsch Dezső visszaemlékezései a Centrópa honlapokon: https://www.centropa.org/hu/biography/deutsch-dezso