… avagy a Kiskunhalasi Zsidó Fesztivál egy napja
Amint belép az érkező a zsinagóga kapuján, akaratlanul egy hatalmas gesztenyefa vonja magára a figyelmet, mely talán nem véletlenül, de óhatatlanul az ég felé emeli a tekintetet. Ez alatt a gesztenyefa alatt beszélgetünk Ritter Nándornéval, a Kiskunhalasi Zsidó Hitközség elnökasszonyával a XIX. Zsidó Fesztiválról, a hitközségről, a terveikről.
– Csodálatos környezetben, a város közepén mégis egy csendes, barátságos udvaron foglalunk helyet.
– Igen, nagyon szeretjük ezt a helyet itt az udvarban. Ez a hatalmas fa nagyon nagy segítségünkre van a programjaink során. Árnyékot adva, óvón hatalmasodik fölénk. Vigyázunk is rá, idén végre sikerült megpermeteztetni, ezért még mindig tele van levéllel! Így külön öröm ez most számunkra, hiszen a hétvégi hőségben árnyat adott az alatta felállított színpadon szereplőknek.
– Kérem, meséljen a zsidó fesztiválokról!
– Örömmel és büszkén teszem! De kezdjük a legelején! Közel 20 évvel ezelőtt határoztuk el, hogy valamilyen formában nyitnunk kell a többségi társadalom felé. Hagyjuk magunkat megismerni, mutassuk meg és be a zsidó kultúrát, művészetet, a koncerteken, és a kántorkoncerteken keresztül a rendkívül gazdag zenei világot, de akár a zsidó gasztronómiát! Egyáltalán, beszéljünk a zsidó vallásról, hogy a zárt udvar ne egy zárt, sejtelmes világot rejtsen!
– Milyen volt a fogadtatás?
– Óriási siker volt! Nem is gondoltunk arra, hogy ekkora érdeklődésre tartanak számot egy vidéki kisvárosban! Szívet melengető fogadtatás volt! Elnézték a kezdők esetlenségével előforduló szervezési hibákat, némi kis ügyetlenséget. De büszkén mondhatom, hogy az évek múlásával lettünk mi is egyre gyakorlottabbak, rutinosabbak. Mára már országos hírűvé váltak a fesztiváljaink, ami arra ösztönöz bennünket, hogy mindig valami újjal, valami érdekessel lepjük meg vendégeinket!
– Ezt önerőből valósítják meg?
– Nem. Teljesen önerőből nem tudnánk egy ekkora volumenű rendezvényt megrendezni, megtartani. Mindig keressük és figyeljük a különböző pályázati lehetőségeket és megpályázzuk ezeket a forrásokat. De természetesen a lehetőségeinkhez képest saját erővel is hozzájárulunk a programjainkhoz. Legyen szó akár anyagi, akár a kétkezi munkáról.
– Melyik fesztiválra, esetleg programra emlékszik szívesen?
– Mindig a legutolsóra! Nagyon sok kiváló előadót és produkciót említhetnék, de nem szeretnék sem sorrendet felállítani, sem pedig bárkit is kihagyni. De úgy érzem, és a visszajelzésekből is az látszik, hogy a vasárnapi fesztivál sokáig nagyon emlékezetes marad, és nehéz lesz felülmúlni!
– Ismertetné a programot?
– Örömmel! Legelső elemünk a Zsidó-Keresztény Párbeszéd, ami egy kerekasztal beszélgetés volt. Évek hosszú sora óta szinte a leglátogatottabb programelemünk! Mindig megpróbálok olyan témát választani, ami egy kicsit feszegeti a határainkat. Tavaly például a női vezetőkről beszélgettünk, mit jelent egy közösség vezetőjének és nőnek lenni egyszerre. Erről beszélgettünk egy református lelkészasszony, egy evangélikus lelkésznő, egy domonkos nővér és egy zsidó vallástanár, aki hitközségi elnök egyben, illetve egy szem férfiként Prof. dr. Róna Tamás főrabbi úr! Idei témánk: Viccesen vagy komolyan? Humor a Szentírásban címet kapta.
Vendégeink voltak és gondolataikat szívesen osztották meg velünk: Prof. dr. Róna Tamás főrabbi úr, Friebert Tibor baptista lelkipásztor és Seffer Attila plébános úr.
A beszélgetés itt nézhető meg:
– A következő program, Somos Péter képeiből rendezett kiállítás megnyitása volt.
– Személyes véleményem, hogy egy csodálatos anyagot állított össze Péter! Gyönyörű képeken keresztül mutatja be Jeruzsálemet, érzékeltetve a város ódon hangulatát és a pezsgő fővárost egyszerre! A múlt és jelen, de fogalmazhatnám úgy is, hogy a jövő találkozását. A képei elgondolkoztatók, sőt el is kell gondolkozni rajtuk! Az egyik kedvencem az a tabló, melyre két kép került fel. A felső képen gyerekek játszanak, az alsó képen katonalányok láthatók. Először nem akartam egy tablóra tenni a két képet, mert gyerekek és fegyverek… ugyanakkor miután elgondolkoztam a két képen, határozottan állíthatom, hogy az egyik, ha nem a legjobb tabló lett a kiállításon!
Somos Péter kiállításáról részletesebben ITT!
Latabárok címmel beszélgetett Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendezővel, Nemhala György dramaturg és rendezővel valamint Gajdó Tamás színháztörténésszel Bóka B. László színháztörténész-újságíró.
Ennél a programelemnél arra gondoltam, és gondoltunk Lacival, hogy mutassuk be a család történetét. Hiszen még számunkra is nagy meglepetéseket tartogatott a „téma”! Hiszen a Latabár család a magyar színjátszás egyik leghíresebb színészdinasztiája. Az 1830-as évektől napjainkig van aktív tagja a családnak a színi pályán. Az 1811-ben Kiskunhalason született dédnagyapa, Latabár Endre színész, rendező, színigazgató, műfordító és Török Mária voltak a dinasztia alapítói. A család talán leghíresebb tagja Latabár Kálmán, a Latyi volt.
Szülei Latabár Árpád színész és Deutsch Ilona színésznő. Apja ifj. Latabár Árpád, azaz az öccse születése után nemsokkal elhagyta a családot, így anyjuk nevelte egyedül a két gyermeket. Kálmán az érettségije után Rákosi Szidi színésziskoláját végezte el, 1922-ben pedig már táncos komikusként lépett fel. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd később öccsével Árpáddal együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. 1937-ben Budapesten, feleségül vette Walter Katalint. Latabár Kálmán akkor már híres színész volt, így esküvője nagy társasági eseménynek számított, apja viszont már kiöregedett a szakmából. Kálmán megüzente az apjának, hogy gondoskodik róla hátralevő életében anyagilag, ha megteszi azt, hogy esküvőjén karonfogva jelenik meg beteg, de még mindig hites feleségével. Így történt aztán, hogy idősebb Latabár Árpád betoppant egykori, rég nem látott feleségéhez a Népszínház utcába, kezet csókolt, karját nyújtotta és gyengéd udvariassággal viselkedett vele a szertartás alatt. A Bristolban tartott ebéden a tósztok végén az öreg Latabár fölkelt pohárköszöntőt mondani. Megindítóan szép szavakkal szólította fel a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat annak az asszonynak az egészségére, aki a fiatal férjnek életet adott, áldozatkészen dolgozott érte és nagyszerű nevelésben részesítette. Könnyekig hatott meg mindenkit a vén lump érzelmes megtérése. Miközben könnyeiket törölgették, Latabár oldalt fordult, s mint színész a nagyjelenete után, úgy kérdezte: “Milyen voltam?”
Szinetár Miklós szerint:
„A mai magyar színházi életből nagyon hiányoznak ezek a nagy egyéniségek, akik önmagukban képesek voltak arra, hogy egy egész estére bevigyék a színházba a közönséget, ma már egyre kevesebb ilyen van. Persze ma már a körülmények is mások, a színház, mint olyan, sokat veszített a központi szerepéből és a fontosságából. Ami említésre méltó, és amire érdemes emlékezni a mai fiataloknak, az a szakmai precizitás, amivel mindent elkészített. Példát lehet róla venni, mint rendkívül emberséges, jó emberről!” – emlékezett vissza a Tanár úr!
A beszélgetés:
A beszélgetés után, a Spinoza Színházban látható és nagy sikerrel futó egyszemélyes monodráma került bemutatásra, „A Latabárné fia” címmel, Peller Károly előadásában. Zseniális volt! Néhol nagyon vidám, máshol nagyon szomorú előadás csodálatosan mutatta be, mintegy keretet adott az előtte levő beszélgetésnek!
– Nagyon gazdag program!
– Igen, és még nem volt vége a napnak! Csonka András zárta ezt a tényleg forró, de fantasztikus napot! András egy nagyon jó hangulatú koncertet adott, ahol a közönség vele együtt énekelt, sőt páran még táncra is perdültek!
– Az elmúlt program plakátját nézve, olvasom, hogy flódnipalacsintát is lehetett kóstolni. Bevallom, még soha nem hallottam róla!
– Ó hát igen, a flódnipalacsinta! – nevet az elnökasszony. A flódnit ugye nem kell bemutatnom, nagyon sokan ismerik és szeretik ezt a páratlanul gazdag süteményt. A palacsintát pedig még többen! A városunkban pedig van egy nagyszerű palacsintázó, így megkerestem őket, hogy a flódniból és a palacsintából csináljunk egyet! Sikerült! Meglepően jól hozta a már jól ismert flódni ízét! Nagyon szerették, sok is fogyott belőle!
– Volt más érdekessége is a fesztiválnak?
– Hát persze! Minden évben próbálok, próbálunk valami olyat kitalálni, ami más, ami különlegesebb, ami még nem volt! Így idén egy fotófallal kedveskedtünk a vendégeinknek!
Elképesztően szép volt! Itt készült egy kép a gyermekeinkről, ahol a kezeik a halasi zsinagóga makettjén vannak. Ez a kép különleges helyet foglal el a szívemben! Azt sugározza felém, hogy a gyermekeink érzik és átérzik „örökségük” súlyát és felelősségét! Hogy egyszer majd ezt hagyjuk nekik örökül, és a most megkezdett feladatokat nekik kell majd tovább vinni!
– Vannak már terveik a jövő évi fesztiválra, ami a huszadik lesz?
– Természetesen! De erről még nem szeretnék beszélni! Hiszen, ahogy említette jövőre a huszadik fesztiválunk lesz, és tényleg nagy meglepetéseket tartogatunk! El kell jönni és meg kell nézni! Találkozzunk itt, 2024 augusztusának utolsó vasárnapján!