Ami azt illeti, elég különös az év legszentebb napját ezzel a kijelentéssel nyitni: Minden fogadalmunkat (kol nidré) „ettől a jom kippurtól a jom kippurig, amely javunkra jön el”, megbántuk már, mind legyen érvénytelen! Úgy tűnik, a talán legismertebb ima meglepő megfogalmazása magyarázatra szorul, ezért sok machzor[1] lábjegyzetet fűz hozzá, aminek a lényege: ne aggódjatok, ez nem igazán arról szól, ami le van írva, nem az, amire gondoltok!
A Rödelheim machzor[2] lábjegyzetéből az derül ki, hogy ezek a mondatok kizárólag a személyes fogadalmakra vonatkoznak, azaz csak a magunkkal szemben vállalt kötelezettségeket semlegesítik, a másokkal szemben vállaltakat nem. Elterjedt és nem kevésbé apologetikus magyarázat, hogy az ima az embernek az Örökkévaló felé tett fogadalmaira érvényes, így az ember és ember közöttit nem érinti. Időnként ezeket a lábjegyzeteket figyelmeztetés formájában fogalmazták meg:
„kérjük a hívőket, óvakodjanak a szöveg hibás értelmezésétől!”.
A konzervatív mozgalom egyik imakönyvében[3] ez a figyelmeztetés került be az angol szövegbe: „Minden fogadalom… amelyet magunknak vagy az Örökkévalónak tettünk…” Csak hát az Örökkévaló neve az ima eredeti szövegében egyáltalán nem bukkan fel.
A Kol nidré mindig is megoldatlan talány volt, éppen ezért már a középkorban ellenérzést váltott ki. A legkorábbról ismert véleményt a IX. században a babiloni zsidók egyik vallási vezetője, Amram Bar-Sesna fogalmazta meg. Már akkoriban napirendre került az ima elhagyása, de azonnal ki is derült, hogy ez nem lenne olyan egyszerű, ehelyett idővel inkább változtattak a szövegen. A XII. századtól kezdve az askenázi imakönyvekben nem az elmúlt, hanem az elkövetkező év fogadalmainak eltörlése szerepel. Így igyekeztek korrigálni azt a problémás megfogalmazást, miszerint az ima visszamenőleg érvényes. Ez a változás sem tette könnyen emészthetővé a szöveget, már csak azért sem, mert az igék múlt idejű alakján nem változtattak. A Kol nidré minden esetre benne maradt az imarendben.
Egyes keresztény körökben megfelelő bizonyítékot láttak az imában arra, hogy a zsidóknak nem lehet hinni. 1700-ban Frankfurtban kiadott könyvében[4] Johann Andreas Eisenmenger azt írja: sokan vádolják a zsidókat azzal, hogy eleve felmentést kapnak minden hamis esküjük következménye alól. Eisenmenger a zsidó származású, 1601-ben keresztény vallásra áttért Samuel Friedrich Brenz-et idézi:
„Esküjükkel kapcsolatban tudni kell, hogy a zsidóknak van egy különleges imájuk, amelyben megengedik maguknak a hamis esküt a pogányokkal és a keresztényekkel szemben. Nagy áhítattal mondják ezt az imát, (…) amelynek neve: Kol nidré.”
A zsidók tudatában voltak ezeknek a vádaskodásoknak és a Kol nidré előadásában rejlő veszélynek. Erre hivatkozva a XIX. századi német ortodoxia legtekintélyesebb alakja, Samson Raphael Hirsch (1808-1888) Oldenburg rabbijaként 1840-ben kihagyta a jom kippuri imarendből a Kol nidrét. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy reformközösségekben már ezt megelőzően is volt rá példa. Hirsch rabbi azonban egy évvel később már vissza is helyezte, mondván, hogy ezt a döntést társai támogatása nélkül egyetlen ortodox rabbi nem vállalhatja magára.
A Kol nidré maradt tehát a mai napig az imarend része az ortodoxiától kezdve a reformmozgalomig bezárólag. Elhangzásának estéjén a szokásosnál jóval többen keresik fel a zsinagógákat; aki évente egyszer megy közösségbe, általában ezt az alkalmat választja. Az ima népszerűsége nem kis részben különleges dallamának köszönhető. A kántor egymás után háromszor, halkan kezdve, majd fokozatosan erősödve adja elő az imát, amely a zsidóságon kívül sem ismeretlen: 1967-ben a neves cseh énekes, Karel Gott is műsorára tűzte.
Itt pedig egy instrumentális feldolgozása hallható:
Prof. Rene Bloch írása nyomán
Jegyzetek:
[1] Ünnepi imakönyv
[2] Wolf Heidenheim (1757–1832) által kiadott ünnepi imakönyv sorozat.
[3] Mahzor Lev Shalem. Rosh Hashanah and Yom Kippur (New York: The Rabbinical Assembly, 2010).
[4] Entdecktes Judenthum