Minden izraeli háborúban előbb-utóbb születtek új viccek. Az október 7-i terrortámadás súlyosságát mutatja, hogy beletelt két-három hétbe, amíg beindult a viccgyártó ipar, akkor is csak óvatosan, kisüzemi módban, és (főként a fogvatartottak sorsáért érzett aggodalom miatt) elég sok nemtetszéstől kísérve. Mikor lehet hát már nevetni a tragédiák közepette? Erről olvashatunk többek között Smadar Shiloni cikkében[1].
A humor a traumából való magunkhoz térés kezdete, a történtek egyféle kívülről szemlélése. Az orosz-ukrán háború is meghozta a maga humortermését, főként a nép egyszerű gyermekeinek küzdelméről. Láthattunk a hétköznapi hősök között öregasszonyt, aki befőttesüveggel talált el egy ellenséges drónt, aknát puszta kézzel cipelő embert és traktorosokat, akik két bombázás között nyugodtan dolgoztak a szántóföldön. Ezek a szürrealista felvételek annyira abszurdok, hogy csak nevetni lehet rajtuk. Hiába, a humor az egyik leghatásosabb eszköz válságok és háborúk közepette az egység és a védettség kialakítására. És az is természetes, hogy nem mindig talál széleskörű elfogadásra.
Roberto Benigni 1997-ben bemutatott Az élet szép című, koncentrációs táborban játszódó komédiáját az elismerések mellett sokan bírálták a holokauszt elferdítésére, sőt tagadására hivatkozva. Benigni azzal védekezett: megtörténik, hogy tragédia és komédia találkoznak az életben, hogy az ember egyszerre sír és nevet.
Az izraeli Shay Reshef, komikus sorozatok és szatírák forgatókönyvírója a mostani háború kitörésekor maga sem tudta, lesz-e helye aktuális írásainak. Mégis közzétett angolul néhány ironikus bejegyzést, például: „Amerikai egyetemi hallgatók nem ismerik fel az iszlám terrort akkor sem, ha fejen találják őket repülővel. Kétszer”, utalva a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra. Úgy gondolom – nyilatkozta –, hogy a háborúban mindenkinek tenni kell a dolgát, akkor is, ha csak hozzám hasonló közkatona. A vicc persze veszélyes dolog, mert akit nem nevettet meg, azt idegesíti.
Chaya Ostrower a kilencvenes években témát keresett a doktori munkájához. Visszaemlékezett azokra az évekre, amikor ifjúsági vezetőként izraeli diákok lengyelországi látogatását szervezte. Miközben előzetes látogatásán Auschwitzban ismerkedett a helyszínnel, feltette magának a kérdést, vajon a tábor lakójaként miféle védekezési mechanizmust épített volna ki magának. A válasz történelmi ismeretei ellenére a humor volt, de a holokauszt és a humor közötti kapcsolat ábrázolása akkoriban nem volt gyakori. Amikor elmesélte, mire jutott, a témavezetője először visszautasította. Két év kutatómunka után ismét felajánlotta ugyanazt a témát, akkor már sikerrel. Közben a Yad Va’shem Intézetben kezdett kutatni, ahol először közölték vele, hogy elenyésző a lejegyzett humoros történetek száma. Ekkor felkereste azokat a túlélőket, akik az auschwitzi látogatások alkalmával meséltek a csoportoknak. Nehezen tette fel nekik a kérdést: nevettek-e azokban a napokban, de meglepetésére többnyire igenlő válaszokat kapott. A szörnyűségek elsorolása mellett többen állították, hogy a humorérzékük mentette meg az életüket. Ostrower ezeknek a beszélgetéseknek a felhasználásával írta meg Ez tartott minket életben – humor a holokausztban című könyvét, amely a Yad Va’shem Intézet kiadásában jelent meg 1999-ben, s amelyet később németre és angolra is lefordítottak.
Visszatérve a jelenre: az első óvatosan megfogalmazott humoros bejegyzések csak hetekkel a véres események kezdete után jelentek meg, mert a felocsúdáshoz több-kevesebb időre volt szükség, ami egyénenként és az érintettség szintjétől függően változik. Persze nem fontos azonnal a legfájóbb témákhoz nyúlni. Shay Reshef példaként elmesélte, hogy a kutyája annyira megszokta a riasztást követő rendet, hogy más körzetből megszólaló gyengébb szirénahangra is felugrott és várta, menjenek biztos helyre. Shay nem akarta összezavarni, ezért végigjátszotta vele az egész procedúrát. Amikor aztán másokkal is megosztotta a történetet, kiderült, hogy többen ugyanígy tettek. Együtt aztán könnyebb volt elviselni, hogy hülyét csináltunk magunkból a kutyák kedvéért – nyilatkozta később –, sőt mivel többen voltunk, egy idő után normálisnak éreztük magunkat…
Forrás:
[1] https://www.ynet.co.il/entertainment/article/r1ckgzb76#autoplay