Sok évvel ezelőtt, amikor zsidó népünk a rómaiak uralma alatt élt a Szentföldön, élt közöttük egy nagy és szent bölcs, akit Nachumnak hívtak. Nachum rabbi azt szokta mondani, hogy minden, amit az Ö-való tesz, az jó. Ezért, még ha valami, ami vele történt, nem is tűnt olyan jónak, sőt, olyan rossznak tűnt, hogy mások szerencsétlenségnek nevezték, ő – Náchum – azt mondta: (גם זו לטובה) “ez is a javunkra válik”. A két “gam zu” (“גם זו”, azaz “ez is”) szóból keletkezett a “Gamzu” (“גמזו”) becenév – “Is Gamzu”. Ezt olyan gyakran mondta, hogy az emberek hamarosan Nachum Is Gamzu-nak kezdték hívni.
Egy másik változat szerint Nátán ben Jehiel (az Aruch című művében) Nachum vezetékneve “Is Gimzo”, azaz “a Gimzói ember”, ami arra a tényre támaszkodik, hogy abban az időben Izraelben létezett egy Gimzo nevű város. Ezt az értelmezést ritkábban használják, valószínűleg azért, mert egy Talmudon kívüli, egyetlen szerző művében található, míg a fenti Is Gamzu magyarázat magában a Talmudban, egy elsődlegesebb és tekintélyesebb szövegben található.
Egy nap a zsidók megdöbbenve értesültek arról, hogy a római császár olyan törvényt készül hozni, amely nagyon megnehezíti a zsidók életét, mert nem volt a zsidó nép barátja. A zsidó bölcsek és vezetők összeültek, hogy eldöntsék, mit tegyenek. Elhatározták, hogy szép ajándékot küldenek a római császárnak, hogy barátságosabbá tegyék a zsidókkal szemben, és ne okozzon nekik gondot. De ki vitte volna el az ajándékot a császárnak? “Senki sem alkalmasabb, mint Nachum Is Gamzu” – értett egyet az összes bölcs, mert olyan ember volt, akinek I-ten sok csodát tett. Tudták, hogy a Rómába vezető út hosszú és veszélyes, és a császár kegyetlen ember volt. Valóban csodára volt szüksége, hogy sikerrel járjon egy ilyen veszélyes küldetésben. Ezért mindannyian megkérték Nachumot, hogy legyen a (שליח) – sli’ách (küldött). Nachum alázatosan beleegyezett, csak annyit mondott: “Gam zu l’tová”. Az összes bölcs áldásával Nachum elindult Rómába, és egy gyönyörű, értékes drágakövekkel és gyöngyökkel teli ládát vitt magával a császárnak és a császárnőnek.
Rómába érkezés előtt Nachum megszállt egy fogadóban éjszakára. Az éjjel, amíg Nachum aludt, két tolvaj belopózott a szobájába, átnézték a holmiját, és megtalálták a ládát. Kinyitották, és látták, hogy tele van értékes drágakövekkel és gyöngyökkel. Kiürítették értékes tartalmát, amit a zsebükbe tettek, és homokkal töltötték meg a ládát. Aztán csendben távoztak. Másnap Nachum megjelent a császári palotában, és elmondta az őröknek, hogy Izrael földjéről érkezett, és a zsidó nép ajándékát hozta a császárnak. A zsidó bölcset bevezették a császár színe elé. Nachum elmondta őfelségének, hogy alázatos üdvözletet és jókívánságokat hozott a zsidó néptől, valamint ajándékot a császárnak és a császárnőnek. A császár odaküldte egyik szolgáját, hogy hozza el a ládát. Miután a császár egy pillanatra megcsodálta a gyönyörű ládát, kinyitotta, és arca vörös lett a haragtól.
“Nézzétek, mit küldtek nekem a zsidók a születésnapomra!” – mondta a szolgáinak, miközben egy marék homokot emelt ki a ládából, és hagyta, hogy az ujjai között visszahulljon. “Megtanítom nekik a leckét, amit nem fognak elfelejteni, amiért kigúnyolták a császárt!” Aztán megparancsolta az őrségének, hogy fogják el a zsidót, aki ezt az “ajándékot” hozta neki, és vessék börtönbe, ahol várni fogja a kivégzését, amelyet nyilvánosan és nagy pompával rendeznek meg. Szegény Nachum, mit tehetett volna? Meglepődött, mint mindenki más, amikor meglátta, mit tartalmaz a láda. Persze rájött, hogy ez tolvajok műve, de a császárnak nem volt kedve magyarázatot hallgatni. Ezért Nachum Is Gamzu az égre emelte a szemét, és azt mondta: “Gam zu l’tovah!”.
Később aznap este, amikor a császár éjszakára nyugovóra készült, Elijáhu próféta megjelent előtte a császár egyik szolgájának bőrébe bújva.
“Felség – mondta Elijáhu -,ugye nem gondolod, hogy a zsidók gúnyt űznek belőled, és közönséges homokot küldenek neked? Lehet, hogy olyat, amilyet az ő atyjuk, Ábrahám használt, hogy legyőzze ellenségeit a háborúban? Azt mondják, hogy Ábrahám maréknyi homokot dobott ellenségei felé, amelyek karddá változtak; és szalmát, amelyből halálos nyilak lettek. Nem lenne tanácsos kipróbálni ezt a homokot, amit a zsidók küldtek nektek? Talán ez az a titkos fegyver…”
“Nem ártana, ha éppen ezt tennénk” – értett egyet a császár.
Történt, hogy a császár hosszú és költséges háborút vívott a barbárok ellen, és nem tudta legyőzni őket. Ezért megparancsolta hadvezéreinek, hogy próbálják ki a zsidó bölcs által hozott homokot. És csodák csodája! A barbárok rémülten elmenekültek, és a háborúnak vége lett. Most a császár megparancsolta, hogy engedjék szabadon Nachumot, és hozzák elé. “Nem is sejtettem, milyen csodálatos ajándékot hoztál nekem” – mondta neki a császár. “Bármilyen fejedelmi szívességet kérhetsz cserébe”. Nachum elmondta a császárnak, hogy mi a küldetésének célja: könyörögni a császárnak, hogy vonja vissza a rendeletet, amely nagyon sokat ártana a zsidóknak, és a császárnak semmi haszna nem lenne belőle. A császár készségesen teljesítette a kérést. Ezenkívül megparancsolta császári kincstárnokának, hogy töltse meg a ládát arannyal, gyémántokkal és rubinokkal a császár kincseskamrájából, és adja oda a zsidó bölcsnek, hogy vigye magával. Nachumot a legnagyobb követnek kijáró megtiszteltetéssel küldték útjára.
Hazafelé menet Nachum Is Gamzu megállt ugyanannál a fogadónál, ahol a tolvajok ellopták a láda tartalmát, és megtöltötték homokkal. A fogadós hallott arról a megtiszteltetésről és gazdagságról, amellyel a császár a zsidó bölcset megajándékozta. “Mit vittél a császárnak a ládában, aminek annyira örült?” – kérdezte a fogadós. “Csak azt, amit innen vittem” – válaszolta igazmondóan Nachum. A fogadós elbeszélgetett a fiával, és ők ketten – akik nem mások voltak, mint azok a tolvajok, akik ellopták a láda tartalmát – úgy döntöttek, hogy még a zsidó bölcsnél is jobbat tesznek. Lebontották a fogadó legjobb falát, és összegyűjtöttek egy jó adag törött kődarabot, amit finom homokká zúztak össze. Ezt nagy ládákba csomagolták, amelyeket szamarakra pakoltak. A sok munka után fáradtan, de boldogan gondoltak arra, hogy mennyi gazdagságot visznek majd haza, és elindultak a császár palotája felé. Amikor megjelentek a császár előtt, elmondták neki: “Ez ugyanaz a fajta homok, amelyet a zsidó bölcs hozott a császárnak, és amely boldoggá tette a császárt. Mi sokkal többet hoztunk, hogy a császár még boldogabb legyen!” “Valóban?” – csodálkozott a császár. “Nos, hamarosan kiderül.” Mintákat rendelt a homokból, hogy vizsgálják meg, milyen csodatévő erővel rendelkeznek. De ezúttal nem történt csoda. Ezért a császár elrendelte, hogy a két tolvajt akasszák fel és temessék el, és fedjék be saját homokjukkal. Amikor Nachum Is Gamzu meghallotta, mi történt a tolvajokkal, megvonta a vállát, és azt mondta – gondolom, kitaláltad: “Gam zu l’tovah!”
✡ ✡ ✡
Gamzu titkai
Most már mindannyian értjük, hogy Nachum története hogyan tanít meg minket az (אמונה) – „emuna” – hit/hűség zsigeri leckéjére. Gondolkodjunk azonban egy kicsit mélyebben azon, hogy első ránézésre mi történt volna, ha Nachum úgy vitte volna a császárnak a kincseket, ahogyan azt tervezte. Vajon az ugyanúgy tetszett volna a császárnak? Lehet, hogy már annyi minden volt a kincstárában, hogy egy ilyen csekély ajándékkal nem ért volna el semmit! Sőt, talán az egész küldetés kudarcot vallott volna! Ez a történet arra tanít bennünket, hogy éppen azáltal, hogy nehéz helyzeteken megyünk keresztül, amelyekben HaSém fénye rejtőzik, a mi üdvösségünk is kivirágozhat. Ha nem mentünk volna keresztül ezen, akkor nemhogy nem értünk volna el egy magasabb spirituális szintet, de talán még az sem történt volna meg, amire a legjobban vágyunk az életben!
Arizal azt tanítja, hogy (גםזו) – Gamzu mondása, amikor valami [látszólag] rossz történik, az „emuna” erőteljes bizonysága lehet, és az egyik módja annak, hogy megédesítsük a helyzetet. Az első 2 betű גם jelentése “is”, de az utolsó 2 betű זו nem más, mint a Szent Név י-ה-ו-ה utolsó 2 betűjének következő betűi, ha permutálódnak. Ez azt jelenti, hogy a זו a וה betűk súlyosabb oldala, mivel közvetlenül utánuk következnek.
Amikor felismerjük, hogy HaSém mindig velünk van, és hogy minden, amit tesz, végső soron jó, akkor azt mondjuk: גם זו לטובה, akárcsak Náchum, és ezzel a (זו)-t (וה)-vá változtatjuk. Ez a 3 egyszerű szó egy nagyon erőteljes (סְגֻלָּה) „Szegula” – különlegesség, amely megoldást hoz bármilyen nehézségre, amit az életben tapasztalunk. Bármikor, amikor valamilyen fájdalmat, nehézséget vagy zavart élünk át, ne feledjük, hogy azt mondjuk: “Gam zu L’Tova”, és ez javítani fog a helyzeten. Nachum története nagyon világosan megtanít minket arra, hogy HaSém megjutalmazza azokat, akiknek van emunájuk. Arra is megtanít minket, hogy néha, amit keresünk, az a sötétségben van elrejtve, amellyel szemben állunk.
Legyen az emléke áldás ránk, és merítsünk ihletet az ő Emunájából!
✡ ✡ ✡
Nachum Is Gamzu és a Frigyláda
Nachum Gamzu a második templom korának végén élt. Igazságos ember volt, aki nagyon nehéz életet élt. Mindkét szemére vak volt, mindkét kezét levágták, lábát amputálták, és egész testét kelések borították. Annyira tehetetlen volt, hogy ágyának lábát vízzel teli tálakba kellett helyezni, hogy a hangyák ne másszanak fel az ágy lábain és ne marják meg. Egy nap a tanítványai arról érdeklődtek, hogy mivel tudja megindokolni azt a szenvedést, amit nap mint nap el kell viselnie. Nachum pedig elmesélte nekik a szenvedéstörténetét:
Apósa házához utazott, és a holmiját három szamár között osztotta szét; az egyik ételt, a másik italt, a harmadik pedig mindenféle finomságot vitt. Egyszer útközben megállt pihenni, és odalépett hozzá egy szegény ember, aki ennivalót kért. Nem is sejtve, hogy a koldus mennyire szorult helyzetben van, Nachum így válaszolt: “Várj, amíg lepakolom a szamarat.” Mielőtt Nachumnak lehetősége lett volna lepakolni a szamarat, az ember éhen halt.
A bűntudattól gyötörve, amiért nem reagált gyorsan embertársa szükségleteire, Nachum szívszorító kiáltást bocsátott ki, és így szólt:
“Legyenek vakok az én szemeim, amelyek nem könyörültek a te szemeid iránt. Vágják le a kezemet, amely nem volt könyörületes a te kezed iránt. Lábaim, amelyek nem voltak könyörületesek a te lábaid iránt, amputálódjanak.”
Nachum nem nyugodott meg, amíg azt nem mondta: “Egész testemet borítsák kelések”. Nachum így magyarázta meg tanítványainak, hogy szenvedését saját magának okozta, abban a reményben, hogy szenvedése által engesztelést nyerhet.
Bár Rabbi Joszef Karo (1488-1575) a zsidó törvények általánosan elfogadott kodifikációjában, a Sulchán Aruchban általában nem tesz említést történetekről, ez a megrendítő történet a cedakáról, vagyis a jótékonyságról szóló törvényeiben szerepel. Azt írja, hogy “nagyon óvatosnak kell lenni [az adakozással], mert előfordulhat, hogy vérontás is bekövetkezhet, és hogy egy koldus meghalhat, ha nem adunk neki azonnal, mint a Gamzu Nachum eseténél.” (J.D. 247:1)
Ez a szokatlan utalás a Sulchán Aruchban arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire fontos, hogy az ember a lehető leghamarabb adjon cedakát. Mivel annyira nem jellemző Joszef Karo rabbi stílusára, hogy olyan talmudi történeteket említ, amelyeknek nincs közük a gyakorlati törvényhez, ennek a történetnek a megjelenése különös figyelmet érdemel, és életre szóló leckeként kell felfogni, hogy mennyire fontos nem csak adakozni, hanem azt készségesen tenni. Valójában ez a tanítás nemcsak a tényleges pénzbeli jótékonyságra vonatkozik, hanem a lelki cedakára is, vagyis arra, hogy egy másik rászoruló embernek szívességgel segítünk. Ehhez a tanulsághoz a Terumá hetiszakaszt fogjuk megvizsgálni. A Terumá az első olyan részek egyik csoportja, amelyek a sátorról (a sivatagi Sátorról) és a benne lévő használati tárgyakról, mint például a menóra, az oltár és a színkenyér asztaláról szólnak. Az egyik használati tárgy a frigyláda volt, amely a Tízparancsolat Tábláját tartalmazta. Ez egy fából készült láda volt, kívül-belül aranyozott borítással. A fedele szintén aranyból volt, és rajta volt a két kerub. A frigyláda oldalain gyűrűk voltak, amelyeken keresztül két rúd ment át, hogy hordozni lehessen.
A frigyládával kapcsolatban van egy érdekes tilalom, amely a 613 parancsolat egyike: “A Láda rúdjai maradjanak a gyűrűkben. Nem szabad (soha) eltávolítani őket belőle.” (2M25/15) Mi a célja egy ilyen tilalomnak? A rudak valóban befolyásolják magának a frigyládának a státuszát? Az biztos, hogy az rudak pusztán pragmatikus okokból, azaz a szállítás miatt vannak. Miért olyan fontos, hogy soha ne távolítsák el őket? Ha eljön az utazás ideje, akkor a rudakat be kell helyezni. Talán ismerős a Széfer HaChinuch – a 613 parancsolat magyarázatainak gyűjteménye, – amelyet egy ismeretlen spanyol szerző írt a 13. században. Ezt a könyvet egy apa írta a fiának, mint útmutatót a micvák, vagyis a parancsolatok teljesítéséhez. A tilalomról szóló értekezésében azt írja, hogy mivel lennének olyan alkalmak, amikor valamilyen okból (például háború esetén) gyorsan el kellene szállítani a frigyládát és annak tartalmát, fontos, hogy az ilyen szükséghelyzetekben ne legyen késedelem. Feltehetjük azonban a kérdést, hogy milyen jelentősége van ennek az ősi törvénynek? Nekünk már nincs frigyládánk vagy templomunk, akkor miért érdekelne ez a tilalom? A válasz, írja a Chinuch, az, hogy csak azért, mert egy átmeneti történelmi állapotban vagyunk, ahol nincs frigyládánk, ez nem befolyásolja a Templom és minden, ami vele kapcsolatos, örökkévaló státuszát. Ennek ellenére továbbra is kérdés marad, hogyan alkalmazzuk ezt a tilalmat a mindennapi életünkben.
Mindegyikünk egy-egy frigyláda. Ahogy a frigyláda a Tábláknak adott otthont, úgy mi is a Tóra és a spiritualitás otthona vagyunk. Az ember azt gondolhatja, hogy amikor a saját spirituális törekvéseivel – meditációval, imával, Tóra-tanulmányozással vagy hasonlóval – foglalkozik, akkor nem kell mással foglalkoznia. “Ez az én személyes időm” – gondolhatja az ember. “Ez az én időm, hogy magammal foglalkozzam. Először hadd gondoskodjak a saját szükségleteimről, mielőtt kinyújtom a karomat, hogy segítsek egy barátomnak.” Hogy az ilyen gondolatot megcáfoljuk, a Tóra megparancsolja, hogy soha ne vegyük ki a rudakat a frigyládából. A frigyládát a Templomon belül a legszentebb helyen, a Szentek Szentjében tárolták, és csak egyetlen személy, a főpap léphetett be oda, és ő is csak évente egyszer, Jom Kipurkor.
Lehet, hogy valaki a spiritualitás csúcsán van, lehet, hogy úgy érzi, hogy Jom Kipurkor a Szentek Szentjében van, ami a spirituális törekvéseit illeti. Mégis mindig “a Láda gyűrűiben kell tartani a rudakat”, vagyis folyamatosan tudatában kell lenni minden olyan lehetőségnek, amely a másik megsegítésére kínálkozik, és gyorsan, és annak megfelelően kell reagálni. Az embernek mindig készen kell állnia arra, hogy a “Ládájával ” utazzon, hogy segítsen egy rászorulónak.
✡ ✡ ✡
(ריבוי ומיעוט) „Ribbui umiut” exegetikai elve
Nachum rabbi Akiva tanítója volt, és megtanította neki a (ריבוי ומיעוט) – “ribbui umiuṭ” belefoglalás és kizárás exegetikai elvét. Csak egy halacha maradt fenn tőle (Berachot 22a); de ismert, hogy az egész Tórát a “ribbui umiuṭ” szabálya szerint értelmezte (Savu’ot 26a). Az (את) “et” akkuzatív partikulát azzal szokta magyarázni, hogy az azt jelenti, hogy a tárgyba a kifejezetten említetteken kívül még valami más is belekerül. A “Féld az Ö-valót, a te I-tenedet” (5M10/20) mondatban azonban nem magyarázta az (את) “et” partikulát a „Jud-He-Vav-He” “Ö-való” előtt, mivel nem akarta, hogy más is részesüljön az I-tennek kijáró tiszteletből; következetlenségét azzal indokolta, hogy a kihagyás ebben a szövegben ugyanolyan erényes volt, mint az értelmezése az összes többi szakaszban (Peszachim 22b).
✡ ✡ ✡
HOL VAN NACHUM IS GAMZU ELTEMETVE?
Rabbi Nachum Is Gamzu általánosan elfogadott temetkezési helye a szent városban, Cfat-on található a Gamzu utcában egy lakónegyedben, körülbelül 15 perces sétára az óvárostól, rögtön az új Bar Ilan orvosi egyetem sarkán.
Az évek során a sírhelyre egy épületet emeltek, ami azt jelenti, hogy az év bármely részében, és valószínűleg a nap bármely szakában le lehet ülni és elmélkedni, imádkozni vagy meditálni.