„Derék asszonyt ki talál, a korlátokat felülmúlja értéke.” Ezzel a mondattal kezdődik a Példabeszédek befejező része (31. 10-31). Egy vers ez, amelynek sorai a héber ábécé (alef-bét) 22 betűjének sorrendje szerint kezdődnek, és askenázi közösségekben a péntek esti ünnepi vacsora előtt éneklik. Létező hölgyhöz vagy kitalált személyhez írták-e ezt a költeményt, erről hosszas érvelések folytak. Annyi bizonyos, hogy a Biblia női alakjai között találunk méltatásra érdemeseket, amit jó néhány tanulmány és nagyobb terjedelmű munka támaszt alá.
Az utóbbiak közül kiemelkedik A biblia női alakjai című könyv. 1894-ben jelent meg, szerzője Kenessey Béla (1858-1918) református lelkész, aki élete utolsó évtizedében az erdélyi egyházkerület református püspöke volt. Neve bibliafordítóként is ismert ószövetségi könyvek: a Bírák könyve és a Királyok I-II. magyarra fordítása által. Nemzetközi elismertségét mutatja, hogy 1909-ben a Genfi Egyetem teológiai díszdoktorrá avatta. A könyv az Ószövetség 22 és az Újszövetség 18 női hősének emlékét eleveníti fel. Közülük most a négy ősanyáról írunk részletesen.
A Sáráról, Ábrahám ősatyánk feleségéről szóló rész a többihez hasonlóan idézettel kezdődik: „Avagy eltitkoltathatik-e valami az Úr előtt!” (I. Móz:18:14). Arra a történetre utal ez a mondat, amelyben az Örökkévaló az angyalai által közölte Ábrahámmal, hogy az akkor már korosodó Sárának fia születik, az asszony pedig kétkedve nevetett a híren. És persze a gyermek az ígéret szerint időre megszületik. Jichák (Izsák) a „nevet” ige betűcsoportjából kapta nevét („És mondta Sára: nevetést szerzett nekem Isten”), ezért a szerző kedveskedő kifejezéssel „a mosoly gyermeke” titulussal illeti. Sárát, aki 127 éves korában halt meg, Ábrahám a Makhpéla barlangban temette el, amelyet megvásárolt a helyi lakosoktól. Jókai erről így vélekedett: „Ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket”.
Izsák felesége Rebeka lett, akit Eliézer, Ábrahám szolgája ura szülőföldjéről, Mezopotámiából hozott el. A csinos és kedves Rebekát „nyájasság, jószív és szolgálatkészség jellemzik mindjárt, amint elénk lép” a történetben. A tipikus keleti jelenet kapcsán – a hosszú úttól elfáradt szolgát kérésére a lány hűsítő vízzel kínálja korsójából, majd gondoskodóan tevéit is megitatja – a szerző egy angol hölgy nemes gondolatait idézi: „Vajon nem nyújthatnánk-e mi is a Sion felé zarándokló, fáradt vándornak az üdv forrásából merített élő vizekből egy italt?…” És szó esik az elszánt, ravasz Rebekáról is, aki képes kijátszani férjét, hogy megszerezze kedvenc gyermeke számára az atyai áldást – még azon a súlyos áron is, hogy Jákobnak menekülnie kell testvére, Ézsau haragja elől és el kell szakadnia szerető anyjától.
Lea és Rákhel, a két testvér történetét Kenessey Béla közös cím alatt foglalja össze. Jákob hét évet szolgált Lábán házában abban a hiszemben, hogy Rákhelért teszi, de csalással az idősebb lányt, Leát adták hozzá, így újabb hét év szolgálatra kényszerült szerelméért. Lea, annak ellenére, hogy szülői kényszernek engedve részese volt a csalásnak, szimpatikus figura, talán éppen szerencsétlen sorsa, szeretetlensége miatt. Az sem javít helyzetén, hogy hat fiút és egy lányt szült Jákobnak. Rákhel viszont energiával teli, nővérére féltékeny, elkényeztetett asszony. Neki két fia született: József és Benjámin; az utóbbi szülésébe belehalt. Betlehem közelében, az Efrátba vezető út mellett temették el, sírja a mai napig zarándokhely. Jeremiás prófétánál népe száműzését sirató jelképes alakként jelenik meg (31.14): „…Rákhel sír a gyermekei miatt, vonakodott vigasztalódni gyermekei felől, mert nincsenek”.
De hogy ez a közelgő nőnap alkalmából megjelenő kis írás pozitív befejezést nyerjen és egyúttal emlékeztessünk a fogságban szenvedő izraeli túszokra, álljon itt az előző idézet folytatása:
„Így szól az Örökkévaló: Tartsd vissza hangodat a sírástól és szemeidet a könnytől, mert van jutalma a munkádnak, úgymond az Örökkévaló, és visszatérnek az ellenség országából”.