A számos kiadást megért peszachi Haggada az egyiptomi kivonulást és a Vörös tenger átszelését beszéli el, miközben köszönetet mond az Örökkévalónak a csodákért, amelyek segítségével népét a szolgaságból a szabadság felé irányította. A Tóra második könyvében kezdődik annak a leírása, miként vezette Mózes testvérével, Áronnal ezeket az eseményeket, attól kezdve, hogy az égő csipkebokor mellett a Teremtő rávette, vállalja el a negyven évig tartó küldetést.
Ennek ellenére a legnagyobb próféta neve nem jelenik meg a Haggadában.
„És kivezetett minket az Örökkévaló Egyiptomból. Nem angyalokkal, nem szeráfokkal, nem is küldöncökkel vezetett ki bennünket, hanem maga a Szent, áldott legyen, saját személyében tette ezt…”
Nyilvánvaló, hogy az Örökkévaló akarata és személyes jelenléte nélkül mindez nem történhetett volna meg, mégis Mózesről, mondjuk, mint megbízottról vagy segítőről, eshetett volna szó legalább egy említés erejéig.
A Haggada ma ismert szövege a IV. században alakult ki. A kereszténység ennek a századnak a végére vált államvallássá, aminek eredményeképpen Jézus központi alakká vált. Egyes feltevések szerint bölcseink attól tarthattak, hogy ennek hatására, mintegy ellensúlyozásként, a zsidó nép majd Mózest állítja a vallás középpontjába, emiatt igyekeztek alakját háttérbe szorítani a zsidó tudatot nemzedékekre kialakító peszachi elbeszélésben is.
A Marokkóban és a vele szomszédos Nyugat-Algériában élő zsidók azonban a mai napig megemlítik Mózes nevét a felolvasás „Jáchác” elnevezésű részében, amikor a széder levezetője kettétöri a tálon lévő középső pászkát, hogy a nagyobb részt félretegye afikománnak az áldozati bárány szimbólumaként. A két változatban ismert szöveget nyelvészek elemzése szerint a XIII. század végén vagy a XIV. század elején iktatták be a Haggadába. Történelmi háttérként fontos megemlíteni, hogy az Észak-Afrikát és Andalúziát uralmuk alatt tartó szunnita Almohádok több mint száz éven át halálbüntetés kilátásba helyezésével kényszerítették a zsidó lakosokat, hogy térjenek át az iszlám vallásra. Helyüket 1235-ben a Marínida dinasztia vette át, amely lehetővé tette, hogy a zsidók visszatérjenek vallásuk gyakorlásához. Kikötésük csak az volt, hogy ne tegyék ezt nyilvánosan, mert tartottak tőle, hogy az előző évtizedekben a zsidóság ellen hangolt muszlim lakosság körében ez heves ellenkezést váltana ki.
Nem csoda, hogy a marokkói zsidók ezt a történelmi eseményt egy második egyiptomi kivonulásként tartották számon. Mint ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy az iszlám kényszerű gyakorlása mély nyomokat hagyott a zsidókban, s ennek egyik jeleként Mohamedet tisztelték a legnagyobb prófétaként. A zsidó vallási vezetőknek nem volt könnyű dolguk visszatéríteni eredeti hitükhöz újjáalakult közösségeiket, ezért is kezdték hangsúlyozni Mózes nagyságát és történelmi szerepét. Jelentőségét a Rambam (1138-1204) is megfogalmazta a zsidó hit 13 alapelve között:
„Teljes hittel hiszek abban, hogy Mózes tanítónk jóslata, béke legyen vele, igaz volt, és hogy ő volt az összes próféta atyja, azoké, akik előtte jöttek és akik követték őt.”